Halál sötét zúga - A Kaszás

Epilógus

*Adele szemszögéből*

A gyermekünk akiről azt hittük egy van, kiderült hogy kettő. Kétpetéjű ikreim születtek. Egy fiú és egy lány, Benjamin és Amelia. Benjamin az apukája, az én halálangyalom pontos mása lett. Éj fekete fürtjei, helyes kis arca, hófehér bőre, és sötét szemekkel rendelkezett. Ennek ellenére, Amelia pont olyan volt, mint én. Legalábbis külsőre. A személyiséget Will-től örökölte. Komoly, nyugodt és koraérett volt. Benjamin pedig értelemszerűen az én személyiségjegyeimet vitte tovább. Aktív volt, és szenvedélyes. Hamar robbant, ha esetleg valami nem tökéletesre sikerült neki. 
Minden 10.évben költöznünk kellett. Úgyanis míg én öregedtem, Will semmit sem változott. Ez magától értetődő volt, hiszen ő halhatatlan volt. Egy időzítő. A gyerekeink már kiskoruktól kezdve érezték, hogy az apjuk nem ember. Nem kellett semmit különösképpen elmagyarázni nekik, mert ahogy napvilágot láttak, tudták, hogy bizony maga a halál angyalához köthetők. A kezdeti éjszakák borzalmasak voltak. Mindig sírtak, egymást váltogatva. Ha Benjamin megnyugodott, Amelia sírt, és fordítva. Viszont a születésük után, kiderült, ha Will a kezükbe emeli a csöppségeket, rögtön abbahagyják a sírást. A lelkük megérezte, hogy egy időzítő nyugtatja őket. Olyan nyugodt energiát árasztott Will, hogy a születésük után az 5.naptól csak ő vigyázott éjszaka a kicsikre. Neki amúgysem volt szüksége alvásra, így mindig ott állt felettük, mint egy igazi angyal, aki minden pillanatban őrizte az álmukat. 

5 évvel később...

A gazokat szedegettem ki letérdelve az epres kertünkből, mikor a tulipán mintázatú fakapunkon egy régen látott ismerős alak lépett be.

- De régen láttalak már! - mosolygott pimaszul Elizabeth. - Unalmas volt nélkületek. - színlelte szomorú hangon. - Hol vannak a kicsi hibridek? - vigyorgott, a gyerekeket keresve.

- Te is hiányoztál, Elizabeth. - mondtam szarkasztikus mosollyal, de legbelül örültem, hogy látom. - És nem hibridek. - ellenkeztem. 

- Hát az apjuk maga a kaszás, mi mások lennének? - húzta fel a szemöldökét. Mindig olyan nyersen fogalmazott. Amit gondolt, azt rögtön ki is mondta. 

- Egy kicsit finomabban is fogalmazhatnál. - csitítottam el, mert Benjamin és Amelia futva jöttek elő a kert hátsó részéből, és kíváncsian a hátam mögé bújtak. Ledobtam a kerti kesztyűmet, ami védte a kezem, majd felegyenesedtem. A két kisgyermek szorosan kapaszkodott a nadrágomba, miközben kíváncsian figyelték Elizabethet. 

- Mami! Ő olyan, mint apa. - kiáltott fel Benjamin és bátran elindult Elizabeth irányába, aki leguggolt és széttárta a kezeit. Benjamin bátran elfogadta az ölelését. Amelia már félénkebb volt.

- Imádom a gyerekeket. - szívta be a levegőt mélyen, majd kifújta.

- Ezt ne csináld. Ijesztő. - nevettem el magam, úgyanis inkább egy vérszomjas démonra hasonlított, mintsem egy időzítőre. 

- És hol van a lelkitársad? - humorizált, közben a kert minden szegletét pásztázta kutatva Will után.

- Még nem jött vissza. - mondtam és kicsit elszorult a torkom. Nem volt olyan könnyű gyerekeket nevelni, úgy, hogy Will többször ment lelkeket begyűjteni huzamosabb időre. Volt hogy 10 napig volt távol, valamikor egy hónap is. Sosem tudtam, mikor tér vissza. Addig csak epedkedve vártam. Ezért is vettem egy házat, ahol békésen kertészkedhetek, ezáltal levezetve a stresszt. Rosmeryt viszont minden egyes alkalommal itt hagyta, hogy vigyázzon ránk. Már nem volt veszély többé. De mégis, így találta biztosnak. 

- Ez a fránya lélekbegyűjtés. - ciccegett Elizabeth. - Be sem hívsz? - húzta mosolyra az ajakait.          - Ideje egy kics pletyinek. - lépett be, és természetesen megint a kedvenc nasimat vette le a polcról. Van ami nem változik.