Halál sötét zúga - A Kaszás

A halál zugában

Hol is kezdhetném? 17 éves vagyok, a nevem Adele. A 'lúzerek' táborát erősítem, akit erőszeretettel taposnak a földbe. Nálam már megszokott volt a mindennapos ellökések, amit persze a földön végeztem a tankönyveim társaságában.
Felkapom a könyveimet, megigazítom a szemüvegem, és leszegezett tekintettel valósítom meg a célom. 

Hogy mi a cél? 

Kikerülni a középpontból, hogy távolabb kerüljek a röhögő társaságoktól. Mondjuk ez nem mindig sikerül. Sőt, legyünk őszinték, szinte sosem sikerül. Ez vagyok én. Egy béna. Egy lúzer. Egy semmirekellő, a többiek szavával élve. Egy olyan ember aki senkinek sem kell.

Ha máshogy kezdhettem volna, ha újra kezdhetném vajon sikerülne csak egy átlagos diáklánnyá válnom? Nem akarok népszerű lenni, csak egy olyan ember, aki elvegyül a tömegben. Nálam már az is csodának számít ha a tanár tudja a nevem. 

Gáz, mi?

Én is így gondolom...

- Hé Adele, most meg hova mész? Meg sem kellett volna születned! - kiabált utánam az iskola kapujából az 5 fős társaság vezetője, Deb. Hosszú szőke hajtincseiben, rószaszín melír csíkok virítottak. Nyilvánvalóan Avirl Lavigne stílust próbálta követni, kár, hogy nem állt jól neki. Egyik kezét a csipőjére tette, és pukkasztgatta a szájában helyet foglaló rágógumit. 

- Figyelsz te rám, pápaszem? - összenézett a társaságban lévő emberekkel és gonoszul felkacagott. A kacajával már-már a dobhártyámat sértette. Na, nem csak azért mert teljes szívemből megvetettem az olyan embereket mint ő, hanem amúgyis amikor az észt osztották ott fent, valószínűleg nem állt sorba érte. 

Igen. Ez így van. Nincs mit szépíteni rajta.
Az édesanyám meghalt rögtön miután megszült engem. Apám szerint miattam halt meg.
Én öltem meg.
Csak ketten éltünk a házban, az édesapám, és én. Nem volt olyan alkalom, mikor ne bántalmazott volna fizikailag vagy lelkileg. Margaret az idős hölgy szerint, aki a szomszédba lakik, apa sosem volt ilyen.
A faluban csak a kedves embernek emlegették. Bár attól tartok, hogy ezt az énjét már sosem fogom megismerni.
Elég nehéz hinni Margaret bölcs szavainak, néha olyanokat mesél édesapámról ami már tündérmesébe illő lenne. Sokszor elgondolkodom azon, hogy mi lett volna ha anya még élne. 

Akkor boldogok lennénk? Akkor apa sosem emelt volna rám kezet? Akkor tudnám mi az a szeretet? Akkor minden olyan más lenne... Egy jobb élet lenne. 

Rettenetesen beborult, és a szürke szín sötét árnyalatai pompáztak az égen. Elkezdett cseperegni az eső. Lassan szemerkélt. Aztán egy szempillantás alatt mintha dézsából öntötték volna a fejemre. A hajamra húztam a kapucnit, és gyors le siettem a csiga lépcsőn, az egyre több átkozódó megjegyzéseket hallván. 
Bátortalanul néztem körbe a sötét és vízes utcán. Nem szerettem az esőt, se a sötétséget. Együtt a kettő, olyan érzés kapott el, mintha felerősítették volna egymást. Vagy csak velem akart dacoskodni megint az ég. 

Népszerűség? 

Nos, nem épp voltam népszerű ahogy látod.