Halál sötét zúga - A Kaszás

Sötétség kontra Fény

6 évvel később...

- Gyerünk, csapó 1! - üvöltött fel a rendező, és a szemére húzta a napszemüveget.

Az álmom megvalósult. Színésznőként élem a mindennapi életem, és igyekszem nem vissza gondolni azokra a régi időkre, amit akkor átéltem. Felejteni akarok.

Egy magas épület tetején vagyunk, ugyanis a forgatókönyv szerint a gyilkos megtalálja az épület tetejére menekült nőt, és megragadja őt a torkánál fogva, majd neki nyomja az épület falának, ami csak derékmagasságig ér.

Rápillantottam Emilyre, a menedzseremre, aki egyben a barátnőm és biztatóan bólintott egyet, közben idegesen morzsolta az ujjait. Nagy levegőt vettem, és a férfi színész (gyilkos) felé fordultam. A színésztársam közelíteni kezdett, majd óvatosan megragadta a nyakam aminek hatására egy enyhén kellemetlen nyögés hagyta el a számat. Neki tolt az épület falának, és kezdett hátranyomi aminek következtében, a felső testtájam már a levegőben volt. Elöntött az adrenalin, és a megfelelő időben készültem megszólalni az áldozat szerepébe.
Lepillantottam 12 emeletes tetejéről, amibe kicsit beleborzongtam, és megpillantottam egy ismerős férfi alakot. A zebra előtt állt és felfelé nézett rám. Fekete hosszú kabát tündöklött rajta, és fekete kalap.

Túl ismerős volt... Nagyot nyeltem és kimeredt szemekkel villantak fel az emlékképek a 17 éves koromban történt balesetről.

Ő volt az.

- És... - szólalt meg a rendező, úgyhogy elnyújtotta a szócskát. - VÉGE! - csapta össze dühösen a tenyerét, majd lekapta a napszemüveget a szeméről, és elhajította egy méterre, közben felpattant a székéből. - Nem hiszem el! Ha így haladsz Adele Brook garantálom, hogy leváltalak egy másik színésznőre! - üvöltött rám, és íriszeiben harag és bosszúság csillogott. Az erőteljes hangjától megrezzentem. A színésztársam elhúzta a száját, míg a kamerások mind lapítottak szó nélkül. Mindenki tartott a rendezőtől.

- Sajnálom.. - motyogtam magam előtt alig hallhatóan, csoda ha meghallotta. De lélekben nem itt voltam ugyanis a gondolataim még mindig a fura fickó körül lézengtek. A tekintete még ha egy másodpercre is láttam, ugyanolyan üres volt, komoly, és érzelemmentes.

- Maga meg emberelje meg magát! Nem beszélhet így egy színésznővel! - harsant fel Emily hangja, és őszintén szólva ez hozott vissza a valóságba. A rendező kidülledt szemekkel figyelte Emilyt, majd szólásra nyitotta ajkait de végül mégis összecsukta, és összeszorította a fogait. Intett a kamerásoknak, míg azok engedelmesen követték. Mintha egy gazdát láttam volna, és a hűséges kutyáit.
Förtelem ez az ember. Olyan sokat képzel magáról mint rendező, és mellesleg azt hiszi, hogy az egész lénye egy főnyeremény kívül, belül. A kutyának sem kéne egy ilyen ember!

Még utoljára hátra néztem abban a tudatban élve, hogy hátha meglátom újra azt a férfit. De már nem volt ott. Megint eltűnt úgy, mint ahogy 6 éve...

- Jól vagy Adele? - szaladt oda hozzám Emily, és megsimította a vállam majd elkezdett egy regényt mondani arról, hogy ne törődjek a rendezővel meghogy én nem tehetek semmiről stb.
Bevallom őszintén nem igazán tudtam rá figyelni rendesen, mert elkalandoztam és folyton a kalapos férfire gondoltam, amiért kissé elszégyeltem magam.

Emilyvel lesétáltunk a hatalmas épület tetejéről, természetesen közben még magyarázott dolgokat, amire már a felére sem emlékszem. Leültem egy székre, és hátra hajtottam a fejem majd szakadozottan fújtam ki a levegőt, közben a kamerások és a producerek elkezdtek elpakolni.