Halál sötét zúga - A Kaszás

Utolsó nap

*Adele szemszögéből*

Ma sem beszéltem olyan sokat a halál angyalomhoz. A múltkori után még mindig zavarban voltam. Annyira elszállt velem a ló, hogy máig ha bele gondolok, hogy milyen közel voltam, hogy érezhessem a teste melegét, abba még a lábaim is beleremegtek. A mai nap folyamán nagyon furcsán kezdett el viselkedni. Láttam, hogy egyre feszültebb a kelleténél. Mikor összeszedtem az erőmet, hogy hozzászóljak sosem mondott semmi konkrétat. És a napokban többször több időre hagyott magamra, így akaratlanul is azt gondoltam, hogy talán a múltkori miatt. Lehet átléptem a határt. De addig is itt volt nekem Rosmery, aki annyira a szívemhez nőtt már, hogy azt szavakba nem bírom foglalni. 

Eldöntöttem, hogy ma találkozom Emilyvel és beszámolok neki mindenről. Vagyis majdnem mindenről, azt az egy tényt leszámítva, hogy lehet meghalok, a többit viszont elmondhatom. Úgy döntöttem, hogy felfüggesztem a karrieremet. Szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni, nem igaz? 

Beléptem a kedvenc kávézómba, ahol José a kávézó tulajdonosa meleg mosollyal üdvözölt, és már nyomta is a kezembe a jeges americano-t, miszerint ez a ház ajándéka. Az ismerőseim körében, most én voltam a szánnivaló fekete bárány, mivel meghalt az amúgysem olyan jó embernek ismert apám. Kicsit zavaró volt, hogy azt hitték feldúlt vagyok, és próbáltak kedveskedni. De már elengedtem. Beletörődtem a sorsomba. Kedvesen elfogadtam a kévét, és az americano árát a pultra tettem. José csak megrázta a fejét.

Leültem egy ablak melletti asztalhoz és vártam a barátnőmet. Meg is érkezett. Aggódó tekintettel pásztázta a kávézót, keresve engem. Mintha nem hitte volna el, hogy valóban itt leszek. Mikor összetalálkozott a tekintetünk az arcára megkönnyebülés ült ki, és konkrétan futó lépésekkel lehuppant velem szemben a székre. 

- Mi a fene folyik itt? - húzta össze a szemöldökét, közben felpattant a székről és magához ölelt. - Jól vagy? Nem bántott senki? - hadart.

- Nem. - mosolyogva ráztam meg a fejem. - Mégis miből gondoltad? 

- Az a srác, aki még a lakásodon volt... azóta furcsán viselkedsz, és lefogadom hogy hozzá köthető ez az egész! - kelt ki magából.

- Egy kicsit igen. - kezdtem. - de nem rossz értelemben. Ne gondolj semmi rosszra! - mentegetőztem mire a barátnőm egy "nem hiszem el" grimaszt vágott.

- Figyelj, valamit mondani szeretnék. - sóhajtottam. Éreztem, hogy nagyon fájó lesz ezt kimondai. Féltem, ha kimondom hangosan, hogy lemondok a karrieremről akkor már valóban nem lesz vissza út, ha esetleg megbánnám. Össze-vissza cikáztak a gondolataim. A torkom elszorult és minden pillanatban átírtam a fejembe a mondatot, amit ki kéne mondjak. Őszintén szólva, talán nem akartam feladni az életemet. Nem akartam feladni az álmomat. De ez többé már nem az én döntésem volt. Ígyis hálát kell adjak, amiért ennyi minden jót megtapasztalhattam, és hogy még máig érezhetem a szellőt az arcomon. Ergó, élhetek. 

- Hallgatlak. - torzult el a tekintete.

- Ott hagyom a karrierem. Szeretném mint menedzserem, beszélnél a rendezővel, és alá írnád a papírokat. - nyögtem ki. A vállamról egy nagy súlyú teher esett le, de a szívem akkor sem könyebbült meg. Nagyon fájt, hogy ezt ki kellett mondanom. 

- Mégis miről beszélsz? Ez őrültség! Elhiszem, hogy az apád miatt most nem vagy jól, de ezért nem adhatod fel az álmodat! - fakadt ki dühösen. Gondoltam, hogy azt fogja hinni, hogy a döntésem a gyász miatt alakult így. 

- Már eldöntöttem, szóval kérlek tedd meg ezt nekem. - mondtam még komolyabb hangvétellel.

- Nem értek veled egyet. - húzta el a száját.