2.évad 1.rész
*Kaszás szemszögéből*
Mióta elengedtem Adele Brook lelkét a fény felé, azóta nem volt nyugtom. Olyan mértékű fájdalom járta át a lelkem, ami szavakkal leírhatatlan volt. Azt gondoltam, hogy a büntetésemnek vége volt. De korántsem. Az időzítők sohasem léphettek be a Fénybe. Mi csak a közvetítők voltunk. A két világ közt léteztünk. De mégis Gabrielnek köszönhetően 100 évente találkozhattam vele. 100 évente egy percre érezhettem őt.
Természetesen a túlvilágon máshogy telt az idő. 100 év 10 év Földi évnek felelt meg.
300 égi év után, hírt kaptam Gabrieltől. Adele Brook lelke újra leszületik. Reinkarnálódik. Abban a pillanatban, amikor ezt megtudtam ott hagytam a lélekbegyűjtést, amit nem kellett volna. Egy fiatal férfi lelkét veszítettem el a sietségem miatt. Ez a lélek azóta is bolyong a Földön, és én azóta is keresem, hogy begyűjtsem.
- Milyen családba kerül? - ez volt a legelső kérdésem. Azt akartam, hogy végre boldog gyermekkora legyen amit az előző életében nem tudott megkapni. Gabriel rám emelte éjkék szemeit, majd rosszállóan megcsóválta a fejét a türelmetlenségem végett.
- Egy pillanat. - dünnyögte, és egy halompapírt tett le elém. Minden egyes papíron az épp leszületendő lelkek sorsa volt megírva. A legfontosabb történések pontokban voltak szedve az arany pergamenten. Elkerekedett szemekkel figyeltem az angyalt. Bíztam benne, hogy tudni fogja, hogy a halom papír közt hol kell keresni, az én lelkitársamhoz tartozó pergamentet.
- És ez még semmi. - mosolyodott el. Úgyanis a háta mögött kinyílt egy acél kapu, és egy emberi könyvtárhoz hasonló helyiség tárult elém. Smaragd dossziékban arany pergamentek. Épp, csak egy kis fény szűrődött be a helyiségbe, így kicsit hunyorítanom kellett, hogy a szemem megszokja a sötétséget.
- Nem lesz elég időm. - feleltem feszülten, ahogy végig néztem a hatalmas helységen. Mindenképp ott akartam lenni az első pillanattól kezdve, mikor Adele Brook újra meglátja a napvilágot. - Segítened kell. - fordultam a barátomhoz, akinek az arcáról lehervadt a mosoly.
- Nem. William, rengeteg dolgom van. - utasított el az éjkék szemű.
- A múltban nem sokat segítettél. - válaszoltam halkabban, ezáltal bűntudatot keltve a tiszta angyalban.
- Legyen. - mordult rám, és megforgatta a szemeit.
- Mennyi időnk maradt? - húzódtak széles mosolyra ajkaim.
- 30 Földi nap. - hallottam meg a választ. Nem volt kevés, de mégsem maradt olyan sok időnk, mit gondoltam. Ahogy végig néztem a könyvtáron, kétségbeesés nyomta a szívemet. Időben megakartam lelni azt a pergamentet.
Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el de minden egyes másodpercben a papírost kerestük. Egy rövid időre sem kalandoztak el a gondolataim. Erős akaraterő motoszkált bennem. Gabriellel többször összenéztünk, aki már 5930.-jára csóválta meg a fejét. Aggódalommal telve kifújtam a levegőt, és a hátamat neki támasztottam a több soros polcnak.
- Nem lesz meg időben. - már a feladás szélén álltam. 1 napunk maradt, és még 10.000 pergament volt, amit nem néztünk át.
- William, az ég szerelmére, ha már belerángattál ebbe legalább had adjam már fel én elsőnek. - felelt komoly hangvétetellel. Úgy érzékeltem, hogy bíztatni próbál, de a remény egyre gyorsabban hagyta el a lelkem. Nagy erőt vettem magamon, és más módszerrel folytattam a kutatást. Behunytam a szemeim, és hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek a helységben. Hinni akartam, hogy Adele arany pergamentje valahogy megfog szólítani. Eljutottam a könyvtár legutolsó sarkáig. A felső polctól kezdve, lefelé ment a tekintetem. És kiszúrtam. Majdnem átsíklottam felette, de végül megállapodott a tekintetem Adele Brook arany pergamentjén. Melegséggel telve nyúltam a polchoz, és húztam ki gyengéden. Olyan óvatosan fogtam, mintha attól féltem volna, hogy eltöröm.
A új életében is az Adele nevet fogja kapni. Eddig mind a há3om életében ugyanazt a keresztnevet kapta. Milyen irónikus. Viszont, érdekes módon ennek az okát nem tudtam, hogy a lelkek miért kapják többször ugyanazt a keresztnevet életük során. Természetesen volt ötletem. Feltehetőleg a lélek már ragaszkodott ahhoz a névhez, magáénak érezte.
- Megtaláltad? - zökkentett ki a gondolataimból Gabriel.
Komor tekintettel rá emeltem a sötét íriszeim, és egy mosoly bújkált a szám sarkában, ahogy szorítottam az arany papírost. Gabriel megkönnyebbülve felsóhajtott, akárcsak egy halandó.
- Akkor remélem itt majd összepakolsz. - mutatott a feldúlt helyre, amit magunk után hagytunk. Többé nem tudtam az angyalra koncentrálni. Nem tudtam levenni a tekintetem a pergamentről. A kezemmel óvatosan végig simítottam a külső részét.
Adele Grey
Ha most lett volna szívem nagyot dobbant volna. De ígyis melegség fogott el legbelül.
Végre megtaláltalak.
Remegő kezekkel kinyitottam az arany papírost és a legutolsó mondathoz futott a tekintetem. Értelemszerűen a legutolsó mondat foglalja össze, hogy a lelkének mikor kell vissza térnie, mikor kell a testének meghalnia. A szemöldököm összeugrott, és többször pislogtam, hogy biztos jól látom azt, amit látok. Biztosra vettem, hogy ez valami vicc akar lenni, hogy mit reagálok majd. De ha nem vicc volt, akkor valaki újra a forró láncon akart látni engem.
Halál életkora: 25.év
Az arcom egyre jobban elborult a sötétségtől. A pergamentet leengedtem magam mellé, és Gabrielre pillantottam, aki épp távozni készült. Éjkék íriszeit enyémbe fúrta, és nem kellett többet mondanom. A lelkemre hatalmas fájdalom telepedett ki, ami az arcomra is kiült. A tudat, hogy végre megtaláltam, magamhoz ölelhetem... de észbontóan kevés időt adtak nekünk. Gabriel tekintetében szomorúság tükrőzödött.
- Nem hajlandók elfogadni a kapcsolatunkat, igaz? - keltem ki magamból. Felfogásom szerint csak egy oka lehet amiért ilyen kevés időt kapott. A Termető engem akart ezzel büntetni. Biztosan úgyvéltelte, hogy nem szenvedtem még eleget. Összeszorított állkapoccsal felnéztem a helyiség mennyezetére.
- Erről szó sincs. - ellenkezett Gabriel. - Valószínűleg ez az utolsó élete, és 25 év alatt megtapasztal mindent, ami még hiányzott. - egészítette ki bölcs mondadóját. Valami az súgta, hogy őszintébb magyarázat lenne, az, hogy láncon akarnak megint tartani. Vagy legalábbis tesztelni. Többé ez nem róla szólt. Rólam szólt.
Belenéztem újra a papírosba mégegyszer utoljára, a halál okát keresve. Nem volt ott. Ettől mégjobban kiborultam. Esélyt sem adtak, hogy meggátoljam. Nem akarták, hogy mégegyszer belefollyak. Így, bármi megölheti, akár az is, hogy egy papírral elvágja az ujját, és fertőzést kap. Sötét szemeimet újra az angyalra emeltem. A dühtől vezérelve elindultam Gabriel irányába, majd a mellkasához nyomtam a pergamentet.
- Nem vagyok a többire kíváncsi. - feleltem rekedten, és kifelé vettem az irányt. Legbelül megint elérték, hogy darabokra szakadjak.
- Jó családban fog felnőni, William! - kiabált utánam a kékszemű. Ennek hatására, a dühöm visszább vett, és már kevésbé kiborulva hagytam el a helyiséget, hogy felkészüljek a találkozásunkra.
***
A fertőtlenítő szagú kórházi teremben álltam láthatatlanaul. Épp egy 29 éves nő vajúdott. Charlotte Grey. Az én másik felemnek az édesanyja, aki világra hozza őt. Az ágy túloldalán a férje, James Grey szorította a nő kezeit. Órákig szenvedett, míg végül megszületett Adele Grey. Az orvosok elvágták a köldökzsínórt, és boldogan tudatták az anyával, hogy a kislány egészséges. A gyermek hangosan felsírt. Az ápolók nyomában voltam, miközben megtisztították az apró véres, magaztburoktól nyálkás testét. Egy meleg hófehér takaróba göngyölték. Illett hozzá ez a szín. Apró mogyoróbarna haja volt újból, és az ártatlanságtól sugárzó barnás-zöld íriszeit rám emelte. Az orvosok betették az inkubátorba egy rövid pillanatra, míg az anyát is ellátják. Oda léptem a baba inkubátor felé, és egy halovány mosolyra húzódtak az ajkaim. Adele Grey gyönyörű íriszei bele vésődtek az én tekintetembe, és egy vigyor terült szét az arcán.
Isten hozott újra, Adele.
أنت تقرأ
Halál sötét zúga - A Kaszás
الخيال (فانتازيا)Adele Brooknak meg kellett volna halnia évekkel ezelőtt, de a sors úgy döntött, hogy más utakra tereli a lányt. Fekete hosszú kabátban, fekete kalapot viselt akkor.. Csak egy névtábla szerű kártyát szorongatott a kezébe, és mikor már vége kellett v...
