Halál sötét zúga - A Kaszás

A szem a lélek tükre

2.évad 2.rész

*Kaszás szemszögéből*

Adele Grey születése után eltelt 5 év. Minden másodpercben mellette voltam. A gyermek annyira megszokta már a jelenlétemet, hogy az anyja helyett is engem keresett a tekintetével, ha esetleg véletlen felbotlott, vagy megütötte magát. A szülei természetesen semmit sem tudtak a létezésemről. Gondoltam rá, hogy emberi alakomban beköltöztöm a szomszédba, de nem volt rá szükség. Az csak jobban gátolt volna abban, hogy mellette lehessek. 

Charlotte Grey épp egy parkba hozta ki őt játszani. A hatalmas füves parkot egy autókkal teli úttest ölelte körül. Adele a labdával játszott egymagában. Egy fának dőlve figyeltem minden rezdülését. Olyan voltam, mint egy őrző. Az őrangyala helyett az őrangyala voltam. Többször apró mosolyra húzódtak ajkaim, amikor hallottam a kacaját. Az ártatlansága melegséggel töltött el. Megfogadtam, hogy nem fogom hagyni, hogy bárki belerondítson ebbe az ártatlanságba. Ha csak egy haja szála is meggörbült volna, elintéztem volna, hogy az a személy a következő életében ne születhessen újra. 

A piros labda nagyobb pattanásokkal az úttest felé vette az irányt, majd szélsebesen elkezdett gurulni. Charlotte Grey épp egy magazinnal volt elfoglalva. Eltorzult az arcom. Felvettem az emberi alakomat, ami az évek során egyre több enegiát szívott el, mivel nem használtam. Adele futva megindult a labda irányában. Egy szempillantás alatt az úttest szélén termettem, és elkaptam a labdát. Adele lelassult és egy hatalmas vigyorral az arcán a labda felé nyúlt. Leguggoltam a kis teremtés elé. 

- Óvatosabbnak kell lenned. - néztem bele a kisgyermek íriszeibe, de a lelkéhez próbáltam szólni. Jelenleg egy gyenge, fiatal, kicsi testben volt, ami nem tudja mit jelent az óvatosság. Így a gyönyörű szemein kesztül a lelkét igyekeztem felfedezni. Adele bólintott egy nagyot, mint aki megértette a mondannivalómat, és az apró kezét az arcom felé emelte. Megérintette a fél homlokomat eltakaró fekete fürtjeimet, míg én automatikusan elmosolyodtam. Éreztem őt. A lelke hozzám szólt. A lelki kapcsólódásunkat az anyja, Charlotte szakította meg aki zihálva futott oda a kislányhoz és ijedten felkapta. A kezemben még mindig ott tartottam a piros labdát, amit a nő felé nyújtottam. Ez volt az első, hogy szemtől szembe találkoztam azzal a nővel, aki világra hozta azt a személyt, akiért létezem. Szemeiben aggódalom csillogott, és hála. 

- Köszönöm. - nyögte ki, és több figyelmet már nem is szentelt nekem. Adele rövid barna haját simogatta, és folyamatosan próbálta nyugtatni, bár a lány egy cseppet sem volt ideges. Adele folyamatosan engem bámult és a vigyor továbbra sem kopott le az arcáról. Charlotte újra rám emelte a tekintetét és zavartan elnézést kért, és a lánnyal a kezében vissza sétált a park belseje felé. Gabrielnek igaza volt. A szülei valóban jó emberek, akik szeretik a gyermeküket, és bármit megtennének érte. 

Az idő folyamatosan telt. Sokkal gyorsabban, mint kellett volna. Adele már a 14.életévét töltötte be. Belépett a pubertás korba, így nem volt többé gyermek. A tüzes személyiségjegyei apránként kezdtek megmutatkozni. Ezt szerettem benne a legjobban. Az általános iskola utolsó évében volt már. Az esetek többségében mindig a kapu előtt vártam, hogy felbukkanjon és hogy hazakísérhessem. Többször volt, hogy az iskola falain belül járőröztem, és beültem egy-egy matematika órára. Azt ki nem álhatta, így mindig megmosolyogtatott amikor tátogva próbált valamit panaszkodni az irányomba. Ahogy telt az idő, már nem velem akart hazajönni. A barátok lettek a fontosak. Amit meg is értettem, hiszen pont abban a korban volt, amikor ez általában megtörténik az embereknél. Bár nem volt népszerű az iskolában, aminek én kifejezetten örültem. De mindig volt minimum 2 barátja, akik figyeltek rá. 
Egy nap egy halandó srác, az osztálytársa Davis kezdte piszkálni. Az ártatlan piszkálódás már lelki bántalmazássá fajult. Elsőnek azt gondoltam, hogy a fiú beleszeretett az én lelkitársamba, de rá kellett jöjjek, hogy nem ez volt a helyzet. 

Az egyik óra után amikor kicsengettek, a fiú megragadta Adele karját, és a férfi mosdóba húzta be erőszakosan. 

- Mit művelsz Davis?! - kiáltott fel Adele kétségbeesetten. A fiú neki nyomta a világos kék csempének. 

- Járj velem. Miért utasítasz mindig el? - szorította oda a falnak, és csikorgatta a fogait a szőkeség. Valamilyen oknál fogva Elijahra emlékeztetett, olyan erőszakos volt. Mire félbe szakíthattam volna Davis erőszakos produkcióját, Gabriel rátette a kezét a vállamra figyelmeztetően.

- Ne folj ebbe bele. - morogta. - Hagyd, hogy minden úgy történjen ahogy megvan írva. - kontrázott. Éjkék szemei meglágyultak, és biztatóan bólintott, hogy minden rendben lesz. Gabriellel elhitettem, hogy nem teszek semmit. Mégha nem is lett volna komoly baj, nem volt az az Isten, hogy én hagyjam, hogy ez tovább fajuljon. Elborult tekintettel a mosdó ajtajára néztem, majd a lábammal berúgtam. A kamasz fiú riadtan oda kapta a tekintetét, így lágyult a szorítása a lány ellen. Adele arcán megkönnyebbülés ült ki. Még hallottam, hogy Gabriel dünnyög valamit a hátam mögött. Eltorzult íriszeimet a fiúra emeltem, aki remegő lábakkal hátrált a lánytól. 

- Ki vagy te? - sipánkolt mint egy kislány. Fenyegetően elkezdtem az embergyerek felé sétálni, aki addig hátrált, ameddig neki nem csapódott a háta a falnak. Elsápadt arccal bámult.

- Ugye milyen rossz ha sarokba szorítanak? - válaszoltam fenyegetően, és egy hangos csattanással a tenyeremet a feje melletti csempére tettem. A fiú összerezzent és lassan elkezdett lecsúzni a földre. 

- Bocsánat. Bocsánat. - suttogta, és már a sós folyadék az arcát mosta. Felpattant a földről, és megkerülve engem kiviharzott az ajtón, ahol már a diákok többége sorakozott, közben mindenféle videókat készítve a telefonjukon. Röhögve néztek a zaklató után. Egy-egy kamaszlány arról áradozott, hogy milyen jóképű vagyok, de elengedtem a fülem mellett és Adele-ra pillantottam. A megkönnyebbült arckifejezése dühössé változott. 

- Jól vagy? - szóltam gyengéden hozzá, és közelebb lépkedtem, hogy magamhoz öleljem, de a lány kitért. Értetlen tekintettel pásztáztam. Fájdalom fogott el, és valami rosszat sejtettem. Lehet igaza volt Gabrielnek. Nem kellett volna beleavatkoznom.

- Hagyj békén. - suttogta és félrelökte a többi diákot, majd kifutott az ajtón. Két lány még utána kiabált, hogy milyen jóképű báttyja van rám célozva. A lány megtorpant, és könnyes szemekkel megfordult. - Ő nem is a bátyám, ti idióták! - kiabálta és elhagyta az épületet. Megrökönyödve Gabrielre néztem, aki amolyan "én megmondtam" pillantással nyugtázott. Idegesen a lány felé vettem az irányt, elhagyva szintén az iskolát. 

- Adele. - szólítottam meg gyengéden, majd leültem mellé a padra egy kis távolságot hagyva magunk között. Mindig elszorult a szívem, amikor láttam, hogy milyen utálattal néz rám. 

- Meddig fogsz még a nyomomban járni? - kérdezte mérgesen, de ez nem ijesztett meg. Inkább egyfajta epekedést váltott ki belőlem. Nem értettem, hogy miért nem ismer már fel a lelke. Mikor kezd már vágyakozni utánam úgy, mint ahogy én. Mikor kezdek már el hiányozni neki...