ELVAGYUNK BASZVA 《[ Charles Leclerc ]》

kilencedik fejezet

Charles Leclerc

Meglepett, hogy az ágyamba kéreszkedett, de hülye lettem volna nemet mondani. Szüksége volt rám. Egyértelművé vált számomra, hogy érzek iránta valamit. Vele minden más volt. Sokkal jobban aggódok érte, mint másokért. Amikor reggel úgy ébredtem, hogy a karjaim között fekszik olyan boldognak éreztem magam. Persze utánna kiszabadult az ölelésemből és már indult is készülődni. Egy fehér bőpólót vett fel és egy farmer rövidnadrágot. Barna haja laza kontyba volt fogva. Szokásosan most is gyönyörű volt. Úristen miért jut ilyen az eszembe? Nemsokára én is felöltöztem. Egy kék inget vettem fel és egy fekete rövidfarmert.

Már reggelizett amikor lementem a nappaliba. Írtam Carlosnak, hogy ne felejtse el hogy ma megyek. Képes lenne így is elmenni golfozni vagy valami. Azért egyezett bele a látogatásomba, mert Isa a családjával nyaralni ment és szegény Carlito unatkozik. Délelőtt összecsomagoltam és neve nincs is összeszedte a dolgait. Hallottam, hogy beszélget Yukival majd a barátnőjével. Ebédelni egyikünk sem akart így elindultunk a reptérre. Láttam Aisán kicsit meglepődött amikor felszáltunk. Ezt csak egy apró mosollyal lereagáltam és már ültem is le az egyik bőrülésbe. Ő velem szembe foglalt helyet, hogy ki tudjon nézni az ablakon. Mikor elkezdett mozogni a gép láttam rajta hogy ideges.

-Nem lesz semmi gond- nyugtattam meg teljesen jogosan.- Számtalanszor repültem már és még itt vagyok.
- Persze tudom. De akkor is.
-Amúgy sosem kérdeztem még, miért jöttél Monacoba egyedül?- már tényleg nagyon régóta érdekelt, csak sose volt alkalmas az idő.
-Az egyetem miatt. Alkalmat kaptam, hogy találkozzak egy nagyon híres professzorral- hogy engedheti meg egy egyetem, hogy rátámadjanak az egyik vendégeskedő diákra??
-Mit tanulsz?
-Jármű mérnöki szakon vagyok- az állam minimum a padlót súrolta a meglepettségtől.
-Na erre nem számítottam. Egyáltalán nem. Miért nem mondtad hamarabb? Ha tudom már a kórházban inasnak álltam volna- csak felnevetett. Élvezte a szenvedésem.
-Igazi élmény lett volna- kötöszködött.
-És mikor fogod befejezni a sulit?
-Jövőre. Utánna meg lesz ami lesz.

-Barátnőd is annak tanul?- először értetlen fejet vágott.
-Ja Ele, nem ő nem. Zenét tanul. Zongorista akar lenni és tényleg nagyon tehetséges és zseniálisan játszik. Már kicsi kora óta ez az álma és sokat küzdött érte. Nagyon bírnád. Mind a ketten ilyen művésziebbek vagytok. Csak benne ez agresszióval társul- arcára hatalmas vigyor ült ki.

Az út további részében beszélgettünk egy csomó mindenről. Persze engem legjobban a tanulása érdekelt. Hogyan tudta ez előttem eltitkolni? És hogy hogy nem követi a forma 1-et? Igazi áruló. Nagyon hamar megérkeztünk Barcelonába. Már a csomagjainkkal sétáltunk kifele minél kisebb feltűnést keltve, amikor a csapattársam megjelent.
-Carlos ő Aisa. Aisa ő Carlos- mutattam be mindenkinek mindenkit.
-Szia- fogtak kezet.
Majdnem a kijárathoz értünk amikor Aisa megpillantott az ajtónál egy fekete hajú lányt. Lehajította a táskáját és egyből oda rohant, én persze kedvesen vittem azt utánna.
-Ele - kiáltott fel és a lány nyakába ugrott.
-Aisi. Megjöttél- kicsit furcsa volt a lány.
Szemét egy napszemüveg takarta. Fekete farmer volt rajta egy méregzöld pólóval. Haja össze volt fogva.

Carlossal csak álltunk mint két gyertya tartó és vártuk, hogy valami történjen.
-Jaj bocsi- kezdte neve nincs- Ele, ők itt a fiúk Carlos és Charles.
Eleonor nem nyújtott kezet és ez kicsit sértett is.
-Mehetünk?- kérdeztem mert kezdett beállni a kínos csönd.
-Persze. Gyere Ele- nyújtotta a kezét a másik lánynak és akkor vettem csak észre.
A fekete hajú lány másik kezében egy fehér botot szorongatott. Mekkora barom vagyok istenem. Hagytam ők had menjenek elől. Aisa szorosan a lány mellett ment és nagyon figyelt minden lépésére. Carlossal összenéztünk és elkönyveltük mekkora idióták vagyunk.

-Haza vihetlek titeket kocsival?- ajánlotta fel a spanyol srác.
-Azt megköszönnénk- válaszolták egyszerre és már be is ültünk a terepjáróba.
Carlos és Ele ült elől én pedig neve nincsel hátul.
-Ezt nem említetted- súgtam halkan a fülébe és az előbbiekre utaltam.
-Nem tehettem. Gyűlöli ha ezért másnak nézik- válaszolt alig hallhatóan.
Teljesen megértettem Elet. Én is inkább nem hozom fel ki vagyok. Olyankor mindig máshogy kezelnek. Sokszor rossz értelemben is. El sem tudom képzelni szegény lány mennyi bántást kapott. Ma pedig vak zongorista akar lenni. Hihetetlen ez a lány.

Aisa végig navigálta Carlitot egy romosabb belvárosi emeletes házig. Kisegítette a barátnőjét, aki rutinosan már indult is az emeleti lakáshoz. Carlos beült a kocsiba, hogy nyugodtan el tudjak köszönni.
-Köszönöm amit értem tettél. Tényleg. Nélküled még mindig valahol a sikátorban feküdnék. Sosem fogom elfelejteni ezt a két hetet. Jó és rossz értelemben véve is. Nagyon hálás vagyok neked. Ja és ha erre jársz majd beugorhatnál- mondta és közelebb lépett.
Szoros ölelésbe vontam. Még egyszer érezni akartam magam mellett. Pár pillanat múlva eltávolodott tőlem egy kicsit és egy apró puszit nyomott az arcomra. Felvette a földről a táskáját és lassú léptekkel elindult a bejárat felé. Lecövekelt lábakkal áltam ott. Nem tudtam semmit se tenni. Utánna akartam rohanni. Megakartam csókolni, de nem ment.
-Remélem még találkozunk- kiáltott vissza és eltűnt az ajtó mögött.
Annyira hiányzott hirtelen mindene. Az érintése, a mosolya, a nevetése, a hangja, ahogyan magyaráz. Minden apró dolog ami hozzá köthető hirtelen felértékelődött bennem. Mostmár nem csak jelentéktelen dolgok voltak. Mostmár minden ő volt. Még hosszasan elnézegettem az épületet és reméltem nem néz valahonnan, mert azt hiszi idióta vagyok. Carlos egy dudálással jelezte, hogy indulna úgyhogy beszálltam az autóba.
-Lesz ez még jobb is pajtás- mondta és kigurult az útra.
-Nála nem lehet jobb- suttogtam igazából magamnak.