Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

2. Letépted rólam a ruhát? +18

Miután Jayce, Morgan és Michael elmentek Nathan kézen fogott, és elvezetett egy faajtóig, amit kitárt előttem, majd beléptünk az oázisba. A helyre, ami valahol menny és pokol között helyezkedett el, és abszolút nem volt képes senki sem idejönni, csak aki tudott a létezéséről. Lucifer készítette az első lányának, Ahirának, akiről kiderült, hogy amúgy nem is volt halott.

Középen egy kék vizű tó helyezkedett, a szintén kék égbolton ragyogott a nap. Némi gyengéd szellő is felcsapott, ami magával hozta a pálmafák és a tó illatát. Gyönyörű volt ez a hely.

A homokszemek szétszaladtak cipőm talpa alatt, ahogy Nathan a tó partjához vezetett, majd leültünk egymás mellé. Elég sokáig csendben voltunk, pedig lett volna mit mondani, így a hallgatást én törtem meg.

- Hogy vagy? – kérdeztem tőle Morgan korábbi szavaira emlékezvén. Kíváncsi voltam, hogy bevallja-e, hogy egyébként nem volt túl jól.

- Már jobban – emelte rám kék íriszét. – De alapvetően elég rosszul voltam idáig. Megviselt, hogy nem voltál itt mellettem.

- Sajnálom – simítottam meg a karját.

- Te vagy az utolsó, aki tehet erről – karolta át a derekam, majd odahúzott maga elé. Hátamat a mellkasának vetettem, míg ő összekulcsolta kezét a hasam előtt.

- Mit jelent az, hogy megviselt? – faggattam tovább. Azt akartam, hogy beismerje, hogy tényleg nincs, vagy nem volt rendben. Az volt az első lépése a gyógyulásnak.

- Voltak gondok az erőmmel – mondta, mire fellélegeztem. Őszinte volt velem, és ez teljesen felvillanyozott. – Ez maximum egy hónapig tartott. Elég nehezen uralkodtam rajta. Aztán összeszedtem magam valamennyire, mert ez nem mehetett így. Konkrétan közveszélyes voltam, és erre volt a legkevésbé szükségünk akkor, mikor itt volt két kisbaba.

- És mostanában?

- Mostanában inkább bezárkóztam – motyogta. – Nem éreztem értelmét kimutatni azt, amit valójában éreztem. De mindenki tudta, hogy szomorú vagyok nélküled. Ezt sosem tudtam elrejteni.

- Tudod mire gondoltam? – hoztam fel az első gonosz tervemet.

- Mire? – húzott magához közelebb, majd állát vállamra helyezte, és az enyémnek nyomta arcát. Elmosolyodtam közeledésén, és megsimogattam az arcát.

- Ehetnénk egy kis sajtburgert – dobtam fel zseniális ötletem. Feltett szándékomban állt addig etetni, amíg ki nem durran tőle a megszerzett információk birtokában.

- Hozzak? – kérdezte halkan.

- Igen – helyeseltem. – Jó sokat hozz.

- Jól van – csókolt arcon, majd felállt mögülem, és a következő pillanatban egy portálon keresztül távozott.

Húsz perc elteltével tért vissza, majd leült mellém és felém nyújtotta a zacskót.

Elvettem tőle, majd belenéztem. Annyira nem esett túlzásba. Nagyjából tíz szendvicset véltem felfedezni és pár adag sültkrumplit.

- Egyél – utasítottam markánsan, majd én is elvettem egy szendvicset, és belekezdtem.

- Ami azt illeti, talán rám fér – mondta, mire helyeslően bólogatni kezdtem. – Nem sokat ettem az elmúlt időszakban. Leginkább semmit.

Kezdtem teljesen megnyugodni, hogy minden szava stimmelt azzal, amit Morgantől hallottam. Elmondhatatlanul jól esett, hogy megnyílt előttem. Nem lehetett könnyű ezekről a dolgokról beszélni.

- Hogy is mondtad? – cukkoltam. - Harminc kiló vagy vasággyal?

- Nem nagyon méregettem magam – rántott vállat, majd végre enni kezdett, vele együtt én is.