Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

10. Van a palotában egy áruló!

- Luna – ütötte meg a fülem Nathan hangja, mire a szívem feldobogott. Végre itt volt. – Gyönyörűm, ébredj! – simogatta az arcom. Biztosra vettem, hogy mellettem ült. Lassan nyitottam ki a szemem, majd Nathan felé fordultam. Arcán egy elég széles vigyor ült. Nagyokat pislogva meredtem felé, de olyan más volt... Arden?

Aztán egyszeriben elkapta a torkom, és leszorított a párnára, amin feküdtem. Fuldokoltam, és küzdöttem, de mindhiába, nem szabadulhattam a markáns szorításból. Ő pedig csak mosolygott rám, amíg el nem sötétült körülöttem az egész világ.

Azt hiszem, sikoltozva ébredtem. Felugrottam az ágyról. A mellkasomra tettem a tenyerem, mert úgy éreztem, hogy menten szívrohamot kapok az álomtól, amit az előbb láttam.

- Hé! – hallottam meg Nathan hangját magam mögött. – Mi a baj?

Nagyokat nyelve fordultam felé, hátha lecsúszik a torkomból a gombóc, ami odanőtt. Szó szerint lihegtem, mint aki most futotta le maraton. Az ajtó előtt állt, most jöhetett be, pont amikor felébredtem, mert éppen halálra fojtottak álmomban. Nathant méregettem egy darabig. Próbáltam úrrá lenni a vad szívdobogáson a mellkasomban, és egyenletesen levegőt venni, nem csak kapkodni az életben maradásért.

Az álmom pörgettem vissza a fejemben. Miért álmodtam volna ilyet? Sosem álmodtam Ardennel azelőtt. Pont olyan volt, mintha valaki járt volna a fejemben.

- Luna? – lépett hozzám közelebb Nathan. – Megijesztesz. Jól vagy?

- Én... - suttogtam, miközben felnéztem rá elég megilletődötten. – Nathan, te... jártál a fejemben?

- Még a feltételezés is sértő! – jött a zaklatott válasz. – Mi bajod velem, Eleanor?

- Semmi, sajnálom a korábbit – kapaszkodtam meg a karjába, majd a mellkasának döntöttem a homlokom. Lehunytam a szemem, és csak ziháltam.

- Úgy gondolod, hogy valaki megpróbált megkísérteni? – érdeklődött, mire megemeltem a kobakom, és a szemébe néztem.

- Igen – bólogattam piciket. – Azt álmodtam, hogy... Arden halálra fojt engem. Tulajdonképpen meg is fojtott, úgyhogy... felébredtem.

- És az volt az első gondolatod, hogy én fojtogatlak álmodban a kibaszott öcsém képében? – tolt el magától. Basszus. Ebbe nem is igazán gondoltam bele, amikor megkérdeztem tőle.

- Nem – léptem felé, de még egyet hátrált.

- A kurva életbe, Eleanor! – tört ki belőle. – Tényleg azt hiszed, hogy valaha ilyet tennék veled akár egy álom formájában? Mi a fasz ütött beléd?

- Nem úgy gondoltam – feleltem csöndesen. – Bele sem gondoltam, hogy mit kérdezek, sajnálom. De valaki... megtette.

- És egyértelmű, hogy én voltam! – rázta meg a fejét. – Inkább el is megyek, nehogy véletlenül azt hidd, hogy mindjárt neked esek itt is – fordított nekem hátat, majd egyszerűen csak kirobogott a szobából. Utána akartam szaladni, és elmondani neki, hogy mennyire sajnálom.

Az ágy felé pillantottam, ahol Nael és Naylee békésen aludt. A francba már!

Olyan idegesség lett úrrá rajtam, hogy a kezem remegni kezdett. A nyakam teljesen elzsibbadt, alig bírtam gondolkodni. Csak kapkodtam a levegő után, ami teljesen kiszorult a tüdőmből. Az arcomhoz kaptam, de úgy éreztem, hogy nincs is ott a helyén.

Úgy tört rám a szédülés, mint égből a villámcsapás. Apró kis csillagokat láttam, ahogy a stressz átszaladt alakomon. Az ágy felé akartam kapni, de elvétettem. Ajkam elnyílt, ahogy zuhanni kezdtem a föld felé. Magam elé tartottam elzsibbadt karom, hogy felfogjam az ütést, ami immáron elkerülhetetlenné vált. Megállíthatatlanul zuhantam a kőpadló felé.