Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

18. Megkérdőjelezné a bátyám hitelességét?

- Egy ember áll az ajtóban, és éppen minket bámul azon a kicseszett ablakon – nézett oda futólag Nathan. – Minek kell egy ajtó mellé két ablak?

 - Akár ki is nyithatnád – javasolta Natalie grimaszolva. – Úgy is látja, hogy itt vagyunk.
Nathan megforgatta gyémántkék íriszét, majd vonakodva szélesre tárta az ajtót. Innen pont nem láttam rá az érkezőre, tekintve, hogy a kanapé belső oldalán ültem. Jayce-re néztem, de nem bírtam leolvasni arcáról a válaszokat. Valószínűleg ő sem ismerhette.

 - Üdv! – csendült fel egy női hang. – Violet vagyok. Öhm... épp nyaralni indultunk a férjemmel, aki... a kocsiban vár rám – Mi van? – Láttuk, hogy ég a villany, és gondoltuk... - akadt el a szava hirtelen a nőnek. – Elnézést kérek, hogy ilyenkor zaklatom, csak... szóval most költözött ide a családjával? Pár éve elhunyt a húgom, és azóta teljesen lakatlan volt a ház. Nem tudtuk eladni, mert jogilag a volt férjének a lányának az öröksége, ezért nem tudtunk mit tenni. Viszont maga eléggé... hasonlít Natalie-re. Talán rokonok?

 Nathan küldött felénk egy segélykérő pillantást, majd Natalie-re vándorolt tekintete. Felsóhajtott, majd visszanézett – mint kiderült – Mary nővérére. Ennél kellemetlenebb dolog kevés történhetett volna. Ötletem sem volt, mit kellett volna mondanunk neki. Ráadásul hivatalosan ő volt Jonathan egyetlen hivatalosan élő rokona, tekintve, hogy Lucifer papíron nem létezett az emberek között, mint Jonathan Jones.

 - Natalie bátyja vagyok – nyögte ki végül Nathan. – Az enyém a ház – közölte vele kimérten.

 - Ó – suttogta a nő elég megilletődötten. – Én úgy tudtam, hogy Natalie bátyja... eltűntnek lett nyilvánítva nagyjából nyolc évvel ezelőtt – hebegte Violet.

 - Nos, előkerültem – felelte Nathan, mire Morgan felnevetett a konyhában. Én is visszafogtam egy kuncogást. Jayce az ajkát harapdálta, ahogy félig oldalra dőlve a nőt figyelte. Natalie csak a homlokát ráncolta.

 - Natalie – súgtam neki. – Ismered?

 - Aha – bólintott piciket. – Sokszor járt ide régen. Jóban voltak Mary mamival.

 - És... - folytatta a nő. – Esetleg... nem tud valamit az unokaöcsémről? Eltűnt, miután Mary... elhunyt – sóhajtott fel az asszony. – Örökbe szerettük volna fogadni, de Jonathan nincsen állami gondozásban. A maga apja és Mary halála után nem maradt senkije. Természetesen magán kívül. Talán önnél van?

 Nathan ismét felém nézett, arcáról leolvasható volt a döntésképtelenség. Egyértelműen nem volt jó ötlet elárulni, hogy Jonathan éppen itt aludt tőle pár méterre a kis szobában. Találkozókat vont volna maga után, és akár jogi herce-hurcát is. Emellett ott volt az érem másik oldala: egy aggódó nagynénit tudtunk volna megnyugtatni azzal, ha eláruljuk, hogy életben van és jól.

 Végül a szívemre hallgattam az eszem helyett, és felemelkedtem a kanapéról, és odasétáltam Nathan mellé.

 A nő eléggé hasonlított Mary-re. Barna haja a válláig ért, középen szétválasztva terült el a fején. Testalkatra is hasonlítottak. Nem volt túlsúlyos, csak egy picit teltebb alkatú. Barna szeme engem figyelt, majd tekintete a hasamra siklott. Sejtettem, hogy minek festett a dolog. Úgy néztem ki, mint egy tizenhat éves kislány, termetemből adódóan pedig még fiatalabbnak nézhettek, ha nagyon akartak. A pocakomról viszont egyértelműen leolvasható volt a terhességem. Elég sok előítéletet kovácsolt a tiniterhesség, így sejtettem, hogy most is éppen abba ütköztem, még ha nem is mondta ki. Arckifejezése elárulta, hogy teljesen megdöbbent látványomtól.

 - Jó reggelt – üdvözöltem illedelmesen. – Jonathan jól van – mosolyogtam rá halványan.

 - Igen – karolta át Nathan a derekam. – Valóban rendben van.

 - A barátnője? – emelte Nathanre barna szemét.

 - Szerintem tegeződjünk – sóhajtotta Nathan. – És nem, a feleségem.

 Oké, azt hiszem kivertük a biztosítékot Mary nővérénél ezzel az információval. Konkrétan kétszeresére tágult a szeme.

 - Ne haragudj, de hány éves vagy? – érdeklődött csodálkozva arcomat kémlelve. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Most tulajdonképpen hány éves voltam?
Egy gyors fejszámolást követően rájöttem a válaszra. Idén töltöm a huszonegyet, tehát...

 - Húsz vagyok – adtam meg a választ picit késlekedve.

 - Értem – mosolyodott el, úgy tűnt mulattatta, hogy fiatalabbnak nézett. – Nagyjából tizenöt-tizenhatnak néztelek. Az én hibám, sajnálom – kezdett heves szabadkozásba, de csak megcsóváltam a fejem.

- Semmi baj! – legyintettem felé.