Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

21. Meglepetés...?

Eszeveszett ordításra ébredtem. A szemem szó szerint kipattant, és gépiesen ültem fel az ágyban. Kábán pislogtam Nathan felé, aki a szoba túlvégében állva masírozott fel-alá a két aprósággal a karjában. Lepillantottam jobb oldalamra, ahol Nael és Naylee összegömbölyödve aludtak. Meglepetten vettem tudomásul, hogy nem zavarta fel őket a fülsiketítő gyereksírás. Talán már hozzászokhattak a zajokhoz.

- Sajnálom – suttogta Nathan. – Eddig sikerült időben kimennem, de Novalie nagyon nyűgös.

- Mi a baja? – másztam ki az ágyból, majd sétáltam Nathan mellé. Elvettem tőle az egereket itató Novalie-t, majd megsimogattam a finom arcocskáját. – Ne sírj, kicsikém – gügyögtem neki nyugtatóan. – Nincsen semmi baj.

- Szerintem éhes – vetette fel Nathan, pont akkor, amikor az éjjeliszekrényen rezegni kezdett a telefonom.

- Mégis ki a franc az ilyenkor? – dühöngtem, majd a zokogó babát Nathan karjába adva odasiettem. Morgan vagy száz üzenetet küldött. Nem igazán volt kedvem megnyitni őket, így csak odébb akartam dobni a készüléket, hogy visszasiessek Novalie-hoz, de megakadt a szemem a dátumon. Május huszonegyedike, délelőtt tíz óra volt. Ezek szerint nagyjából hat és fél órát aludhattam. Azonban nem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy ma volt Nathan születésnapja, és én teljesen elfeledkeztem róla. Elvesztettem az időérzékem, mióta a pokolban éltem. Ha Morgan nem küld ennyi üzenetet, szinte biztosan vérig sértettem volna a szerelmem. Szégyelltem magam, amiért megfeledkeztem a születésnapjáról. Emellett most jutott el az agyamig, hogy Nolannek és Novalie-nak majdnem sikerült egy napon születnie az apjukkal.

- Na? – türelmetlenkedett Nathan Novalie-t a vállára fektetve.

- Hány órakor születtek? – meredtem összevont szemöldökkel Nathan felé.

- Nolan éjjel fél tizenkettő körül, Novalie pedig tíz-tizenöt percre rá – felelte kimérten. – De miért is lényeges ez, gyönyörűm?

- De durva – nevettem fel visszafogottan, majd Nathan elé sétáltam, és rámosolyogtam. – Boldog szülinapot! – paskoltam meg szeretetteljesen a mellkasát. – Örülsz az ajándékaidnak? – néztem jelentőségteljesen Novalie-ra, aki továbbra is csak hergelte magát. Nolan szerencsére elcsitult egy fél perce.

- Igen, köszönöm, szerelmem – kuncogott fel, majd megvárta, míg felpipiskedtem hozzá, és szájon csókoltam. Nem tudtunk igazán belemerülni, ugyanis Novalie felzaklatott kis hangja kimondottan zavaró volt. Összeszorult a szívem vékonyka, nyávogáshoz hasonlító hangjától.

- Hozok nekik enni – jelentettem ki magabiztosan, majd felmarkoltam a telefonom, és azzal együtt lódultam meg a pokol konyhája felé. Nem is vártam meg Nathan válaszát, mert biztos voltam benne, hogy tiltakozni kezdett volna, nekem pedig egyéb terveim is voltak a tápszer megszerzésén kívül.

A folyosón küldtem Morgannek egy üzenetet, hogy azonnal jöjjön a konyhába. Továbbra is végtelenül cikinek éreztem, hogy nem készültem semmivel Nathannek, mikor tudnom kellett volna, hogy ma van a születésnapja. Elhatároztam, hogy soha többé nem lehetek ennyire szétszórt. Főleg most, hogy már négy gyerekre kellett figyelmet szentelnem egyszerre. Nathannek igaza volt, határozottan túlvállaltuk magunkat, de már nem volt visszaút, hiszen itt voltak. Nem, mintha bántam volna. Csodálatosak mindannyian. Őszintén szerettem őket, hiszen én voltam az anyukájuk.

Nagy elánnal nyitottam be a konyhába, majd két cumisüveget felmarkolva elkezdtem összekészíteni a babák reggelijét.

- Lun – csapódott ki az ajtó. – Egy órája írkálok! – szaladt mellém felhevült állapotban. – Mit csináltál?