Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

Utószó

Sziasztok!

Gondoltam, írok pár szót, remélem szívesen fogjátok venni.

A könyvet ötlete 2021-ben született meg. Ekkor íródott az első fejezet, amely rengeteg módosításon esett át az elmúlt időszakban. Ezután két évig porosodott a számítógépemen, aztán 2023 januárjában úgy döntöttem, hogy eljött az idő a folytatásra. De még milyen jól tettem!

A legviccesebb az egészben, hogy az első könyv fordulata, amikor kiderült, hogy Nathan Lucifer fia, akkor pattant ki a fejemből, amikor megírtam azt a fejezetet. Előtte merőben el akartam határolódni Lucifer karakterétől, mert ötletem sem volt, hogy mit kezdhetnék vele. Végül nem bántam meg a döntésem, mert ő lett az egyik legkarakteresebb szereplő, akinek olyan csípős szavakat adhattam a szájába, amiket én magam sosem mernék kimondani. Sőt... valljuk be, vitte a hátán a történetet!

Tehát az az igazság, hogy Nathan a képzeletemben egy fél-ivadékként jelent meg először, szóval írhattam át az egész könyvet úgy, hogy értelmet nyerjen a fordulat. Szerintem ilyen formában sokkal szórakoztatóbb lett, mint az eredeti ötletem, ahol Nathan egy gyenge kis senki lett volna lényegében.

Az a helyzet, hogy az összes karakter olyan mélyen bennem él, mintha mind a gyerekeim lennének. Fél éven át mozgattam őket különböző könyvekben, ami valljuk be, elég hosszú idő. Az évem csúcspontja volt megírni ezt a könyvsorozatot, még annak ellenére is, hogy a magánéletemet elég sok kellemetlen helyzet árnyékolta be ez idő alatt.

Ez a könyv volt az én titkos váram, ahova elbújhattam a való világ viszontagságai elől. Az már csak hab a tortán, hogy megoszthattam veletek, olvasókkal.

Rettentően hálás vagyok, amiért ennyien esélyt adtatok a fantáziám butácska szüleményének. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ennyire lelkesen vetettétek bele magatokat ebbe a történetbe.

Számomra ez a könyvsorozat mindennél többet jelentett. Tulajdonképpen kifejezni sem tudom szavakban, hogy mégis mennyit. Minden egyes sorát szerettem, oly' mértékben, hogy teljesen a részemmé vált Eleanor és Nathaniel karaktere.
Amikor elkezdtem megírni 2021-ben nem gondoltam volna, hogy 2023-ban, amikor előkotrom a gépemről az első pár megírt fejezetet, hogy ilyen módon meg fogja változtatni az életem az írás.

Rájöttem, hogy ez vagyok én. Ezt szeretem csinálni, csak valahogy az évek folyamán elveszett belőlem a varázsa. Azonban most visszatért, és gőzerővel belevágtam ebbe a történetbe.

Velük sírtam, velük nevettem, lényegében minden karakter az enyém, egy apró kis rész belőlem, ami talán betegesnek hangzik, mégis igaz valamilyen módon. Kötődöm hozzájuk, jobban, mint kellene, de nem bánom. Mindenkinek vannak furcsaságai, nekem akkor legyen az, hogy olyan mértékben szeretem a karaktereimet, mintha a tulajdon gyerekeim lennének.

A könyv végeztével legszívesebben magamhoz ölelnem az összeset, és elmondanám nekik, hogy köszönöm, amit adtak nekem. Minden borús és boldog pillanatot egyaránt, mert életemben nem voltam még olyan boldog, amikor ők „megjelentek" az életemben.

Egyúttal köszönöm nektek, kedves olvasók, hogy végigkövettétek Nathan és Luna kalandos útját, ami ezen a szent napom véget ért.

Nálam jobban senki sem sajnálja, azonban van egy képzeletbeli határ, amit meg kellett húzni. Eredetileg 6-7 könyvet terveztem, de az ötödik írása közben rá kellett jönnöm, hogy nem. Nem fog menni. Nincsen benne több, csak értelmetlen, bugyuta fecsegés lett volna húzni-vonni azért, mert képtelen vagyok elszakadni az általam kreált fantasy világtól.

Így négy kötet lett, mind 90.000-120.000 szó között mozog, azaz lényegében 400-450 oldalas könyveknek felelnének meg. Durva belegondolni, hogy fél év alatt ilyen sok szót vetettem papírra. ( Egyébként többet, mert a második könyvnek az ide kikerült egy újraírt változata, míg a harmadiknak is, és a negyediknek is.) Tehát összességében meghaladtam fél év leforgása alatt az 1.000.000 szót, ami önmagában is döbbenetes. (Nem felvágni akarok, de annyira meglepő.)

Sajnálom, ha ez a kis szöveg elég összeszedetlen, de ebben a percben is a könnyeim törölgetem, mert tisztában vagyok vele, hogy el kell engednem ezt a történetet, ha meg akarok szabadulni a saját „démonjaimtól". Erről talán máskor.

A lényeg, hogy hálás vagyok azoknak, akik esélyt adtak ennek a sorozatnak. Végtelenül hálás!
Nagyon köszönöm nektek, kedves olvasók, hogy itt voltatok! 

Emellett szeretném elmondani, hogy a profilomon megtaláljátok a Sweet True Lies című könyvem, melyben Rileyval és Liammel ismerkedhettek össze. 

Ezen kívül fontos közlemény, jön majd egy fantasy történet, ami a Don't let me down nevet fogja viselni, az vámpír, vérfarkas témában fog íródni, azonban kivételesen nem urban-fantasyként. 

Búcsúznék azzal a jelenettel, ahol ez az egész kaland elkezdődött:

Összeért a pillantásunk. Ő engem nézett, én meg Őt. Úgy éreztem, hogy megsemmisültem abban a pár másodpercben legalább háromszor, ahogy egy világoskéken világító szempár figyelte zöld íriszem barátságosan. Mintha két világoskék gyémánt ült volna a szeme helyén. Megijesztett és egyszerre elbűvölt a látvány. Arca vékony volt és egész helyes, rövid, barna haja kócosan terült szét a feje tetején, míg vékony ajkán mosoly ült, tekintete szüntelenül csillogott.

- Szia! Nathan Jones vagyok! – Felém nyújtotta a kezét, miközben felállt, és tett két lépést az ajtó felé, ahol gyökeret vertem. Sietősen kapcsoltam, és kezet ráztam vele, nem akartam idióta kislánynak tűnni, de teljesen elvarázsolt a különös, csodálatosnak ható kék pillantásával. A keze kimondottan hidegnek tűnt, vagy csak lehet nekem volt melegem a pulcsimban.
Fel kellett rá nézzek, mert én olyan pici voltam, hogy csak a mellkasáig értem. Egy fejjel magasabb volt nálam, ha nem többel.

- Szia! – mosolyogtam rá. – Luna vagyok, de gondolom már úgyis tudod – nevettem fel idegesen, majd igyekeztem nem tudomást venni a konyhánkban megjelent csodaszemű fiúról.

Köszönöm, hogy végigolvastad! ♥