Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

14. Bebörtönöztem magunkat a pokolba

Idegesen siettem végig a folyosón, miközben azon tépelődtem, hogy mikor ér már végre véget ez az egész. Nathaniel két teljes napja nem szólt hozzám, de egy büdös szót sem. Ha én próbáltam meg kommunikálni vele, arra sem reagált. Sejtettem, hogy mivel tiportam ennyire a lelkébe, de én is legalább annyira sértett volna még, mint ő. Ezt talán együtt rontottuk el, de mára meguntam, hogy állandóan járkáljak utána, és megpróbáljak kezdeményezni. Így hát nem kicsit álltunk hadilábon egymással.

Tegnap Abaddon bejelentette, hogy Namelia mégiscsak idelátogat, így Jayce-szel közösen úgy döntöttünk, hogy eljött az ideje, hogy megismerjük Emma, az édesanyánk anyukáját, azaz a nagymamánkat. Éppen oda kapkodtam vékonyka lábaim, és igyekeztem nem orra esni, hanem a járásra koncentrálni, mert a babák elég hevesen mocorogtak bennem az utóbbi két napban. Talán ők is érezték, hogy nem voltam a legjobb bőrben.

Délután fél kettő volt, amikor Namelia megérkezett. Most kettő óra körül járhatott, egészen eddig csak arra vártam, hogy Jayce elszabaduljon a gyerekmegőrzésből, és együtt mehessünk oda Nameliához, aki a tanácskozóban várta érkezésünk.

Azt, hogy Nathan merre volt, még csak hírből sem tudtam, de különösebben nem is érdekelt. Úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg ő kezdeményez. Futottam én eleget utána az elmúlt két napban, de nem volt rá nyitott, így majd lesz, ahogy lesz.

Megálltam a gyerekszoba előtt, majd nekidőltem a falnak. Jayce két percen belül csatlakozott hozzám, így ketten indultunk el a tanácskozóig.

- Luna, mi van veletek Nath-tel? – szegezte nekem a kérdést öcsém.

- Összevesztünk - közöltem vele a puszta tényt.

- Miért nem beszélitek meg?

- Mert ez a makacs fasz nem szól hozzám! – vágtam rá mérgesen. – Úgyhogy leszarom, majd lesz valahogy, ha meg nem, akkor így jártunk.

- Jaj, már! – forgatta szemét öcsém. – Még Nael is észrevette, hogy valami nem oké. Béküljetek ki!

- Ne nekem mondd! Neki!

- Már mondtam neki is – válaszolta, mire szemöldököm felszaladt.

- És?

- Nem érdekli. Azt állítja, hogy nem akarsz vele lenni.

- Fú – dühöngtem, még kezem is ökölbe szorult. – Komolyan neki fogok esni most már.

- Lehet szükség lenne rá – nevetett fel Jayce. – Ha laposra vered, legalább felfogja, hogy érdeklődsz utána.

- Nem adom meg neki ezt az örömet – rántottam vállat, majd megálltam a vörös kétszárnyú ajtó előtt. – Készen állsz?

- Persze – tárta ki az ajtót Jayce, majd ő lépett be rajta elsőként. Én szégyenlősen követtem, és próbáltam felmérni az erőviszonyokat.

Lucifer Nathan mellett ült a kőasztalnál, velük szemben Abaddon foglalt helyet és egy ismeretlen nő. Rögtön megakadt rajta pillantásom. Tényleg hasonlítottunk. Legalábbis alkatilag biztos, mert ő sem volt túl nagydarab. Biztos voltam benne, hogy pár centivel magasabb volt nálam, de arányaiban ugyanolyan aprónak tűnt, mint én voltam. A haja és a szeme is ugyanolyan volt, mint az enyém. Vörösesbarna és zöld. Korban harminc köré tettem volna, még elég fiatalos vonásai voltak. Kicsit meg is illetődtem, amikor helyet foglaltam Nathan mellett, mert a nő úgy bámult rám, mintha valami híresség lettem volna. Jayce leült a másik oldalamra, így remek rálátásunk nyílt mindkettőnknek az állítólagos nagymamánkra.

Futólag Nathanre sandítottam, aki elég unottan ült hátradőlve a székben. Bánatos tekintettel meredt az asztalra.

- Szóval ti vagytok azok – szólalt meg elsőként Namelia. – Örülök, hogy találkozunk.