Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

4. Feljogosít a gyilkolásra, ha vagy valaki?

Nathan jobb oldalán feküdtem. A plafon felé pislogtam elég nagyokat, míg azon tűnődtem, hogy talán ez lenne a boldogság. Egy olyan férfi volt az oldalamon, aki a végsőkig hűséges maradt hozzám, és minden hibája ellenére is őszintén szeretett engem. Van két gyermekünk, akik ugyan elég meglepő módon kerültek a képbe, de mégis itt voltak, és ők is szerettek engem, hiába hagytam ki másfél évet a csepp kis életükből. Hmm...

Naylee Nathan bal oldalán szuszogott, míg Nael lényegében rajtunk feküdt.
Az este bekönyörögtem Nathanielt az ágyba, és addig simogattam a haját, és beszéltem hozzá, amíg el nem aludt. A célom pontosan ez volt. Az már egy másik kérdés, hogy órák óta feküdtem mozdulatlanul, és csak figyeltem a plafon egyenletes felületét. Nem bírtam elaludni. Túl sok minden járt az eszemben, és igyekeztem feldolgozni a tegnap történteket.
Azt is csak onnan tudtam, hogy eljött a reggel, mert ránéztem Nathan telefonjára, és az határozottan azt mutatta, hogy délelőtt 10 óra volt emberi idő szerint.

Az elmém pörgött, és próbáltam összerakni az események forgatagában önmagamat. Igyekeztem elképzelni magam anyaként, de valahogy sehogy sem sikerült, hiába szundított rajtam egy gyönyörű kisfiú.
A hozzám való ragaszkodásuk páratlan volt. Nathan remek munkát végzett velük kapcsolatosan az elmúlt időszakban. Én biztos nem lettem volna képes helyt állni az ő helyében. Két gyermekről gondoskodott, és eközben vitte a poklot, ahol tulajdonképpen egész jól álltak a dolgok, már amennyit tegnap ki tudtam venni ebből az egész káoszból.

Sokáig tűnődtem az Abaddonos témán is. Abaddon a rokonom volt, ami azt jelentette, hogy a gyerekeim rokona is volt. Lényegében két ősdémonhoz is kapcsolódott a nevem, ami kimondottan megrémített. Nem is csodálkoztam rajta, hogy a pokol mellett köteleződtem el annak idején. Talán így kellett lennie, vagy idehúzott a természetem és a vérem. Na, meg Nathaniel. Határozottan ő volt az, aki ideláncolt, de egy percig sem bántam, ahogy békésen alvó ábrázatára pillantottam. Szerettem őt, jobban szerettem őt mint bárki mást a világon. Minden egyes alkalommal újra őt választanám, mert ő volt számomra a minden. Igaz volt, amit tegnap mondott. Mi egyek voltunk. A szerelmünk egy csoda volt. Egy szent és sérthetetlen csoda, ami a pokolban vetette meg a lábát.

Ebből a szerelemből fogant meg ez a két kisbaba is, akik nagyszerűnek tűntek, és egyre jobban vágytam rá, hogy megismerjem őket mélyebben. Ahogy Nael rajtam feküdt egyre csak simogatni akartam a kis fejét, az arcát, és bármijét. Hozzá akartam érni. Húzott felé valami, és ugyanez elmondható volt Naylee-ről is. Mintha a testem tudta volna, hogy hozzám tartoztak. Az enyémek. Az én kisbabáim.
Talán ez lett volna az anyai ösztön? Nem tudtam, de ezt sem bántam. Már itt voltak, és csak az volt a dolgom, hogy szeressem őket tiszta szívemből, ahogy egy normális édesanya tenné.

Felsóhajtottam visszafogottan, nehogy felébresszem a családomat - milyen durva is volt ez valójában, mégis melengette a szívemet -, majd óvatosan, és halkan kimásztam Nael alól, és odahelyeztem Nathan jobb oldalához. Eltipegtem a szekrényig, majd magamra öltöttem egy farmert és egy sötétszürke pólót, majd beleugrottam a tornacipőmbe.

Úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy felfedezzem azt a konyhát, amit Nathan említett tegnap este. Majd' szomjan haltam már.

Lábujjhegyen osontam ki a szobából, hogy még véletlenül se ébredjenek fel. Nathan meg főleg ne. Neki nagy szüksége volt a pihenésre. Ha jól számoltam már kilenc órája aludt egyhuzamban, ami összességében fantasztikus hír volt.

Meglódultam előre a kusza folyosón, majd keringtem egy ideig, mert annyira megváltozott itt minden, hogy természetesen eltévedtem. Végül csak kikötöttem az erkély mögötti folyosón, és a végén megtaláltam a konyhát is.

Amikor beléptem teljesen üres volt. A helyiség önmagában elég picikének tűnt. Két asztal volt egymás mellé tolva, és mellette egy-egy pad húzódott, mintha egy sörfesztiválon lettem volna. A konyha jobb oldalán konyhabútor kapott helyet, egy mosogató, és egy hűtő. A hűtőt szó szerint körbejártam, hogy mégis hova a fenébe dugták ezt be, aztán találtam valami akkumulátorszerűséget a mosogató alá süllyesztve, így feltételezéseim szerint az adta az áramot. Vagy nem... ki tudja.

 Előkerestem egy poharat, majd megtöltöttem ásványvízzel, amit a hűtőben leltem meg. Kiittam a pohár tartalmát, majd el is mosogattam, és szárító tálcára helyeztem. Ezután egyesével belestem a szekrényekbe, hogy nagyjából tudjam, mit merre találok, ha már egyébként itt laktam. Ez is milyen mulatságos volt. A pokolban éltem már lassan két éve, és még csak nem is tudtam róla.

Megcsóváltam a kobakom, majd kiléptem a folyosóra. Az erkély előtt haladtam el, amikor Lucifer jött velem szembe. Megállt előttem, majd összefonta karját mellkasán.

 - Leányom, hol van a búbánatos fiam?

 - Alszik – vigyorogtam rá, mire szemöldöke felszaladt. – Igen, úgyhogy örülnék, ha békén hagynád, mert elég sokáig tartott, mire ágyba könyörögtem.

 - Sajnálatos, de foglyok érkeztek, és már egy órája várnak rá.

- Én... én is beszélgethetek velük? – kérdeztem, mire Lucifer megrántotta a vállát.