Beginning of the end IV. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱

19. Így biztosan emlékezni fogok rá, miért nem akarok többé szülni!

Fintorogva méregettem egy méretes pálmafát, amit éppen cserépbe ültetve tologatott előttem egy piros démon. Néha-néha rám pillantott. Szemébe félelem csillant minden egyes alkalommal, amikor tekintetünk találkozott.

 Nem volt egyszerű dolga velem. Határozottan hisztisebb voltam, mint alapesetben kellett volna lennem. Nyolc hónapos terhesnek festettem és akkora voltam, mint egy kifejlett gyilkos bálna. Csak vonszoltam magam ide-oda, mióta visszatértünk a pokolba, mert az elmúlt négy hét nem volt túl kellemes egyikünk számára sem.

Nathan hadilábon állt az ősdémonokkal, akik folyamatosan méltatlankodtak Baal átállása óta. Egyedül Abaddon volt csendes, ami kimondottan meglepő fordulat volt a fia halálát követően. Úgy tűnt, mellettünk állt a történtek ellenére is.

Megismerkedtem Asmodeusszal, aki óriási grimaszok közepette vette tudomásul, hogy elvesztette a „pokol hercege" címet, amit hosszú évszázadokon át keresztül viselt. Egy vita során jutott tudomására, amit egy sárgával folytatott le a pokol felújított kuplerájában, ahova előszeretettem járt le a sok söpredék. Nem teljesen értettem, hogy milyen indokból kellett ezen megsértődni, de nem is firtattam. Nem érdekelt különösebben, főleg most nem, mikor lehajolni is alig bírtam a hatalmas gyomromtól.

 Egyébként Asmodeusszal sem volt túl nagy gond. Egy hét méltatlankodás után tudomásul vette, hogy hiába próbálkozott, akkor is csak egy sima ősdémon maradt. Ettől függetlenül a pokolban betöltött szerepe jelentős maradt. Lényegében az ősdémonok helyezkedtek egy fokkal alattunk. Ők voltak a második legerősebbek a hibridek után a soha fel nem vázolt „ranglistán".

Ugyanis ez tulajdonképpen csak elméleti szinten létezett. Nyilván mindenki a családunk alá tartozott. Utánunk jöttek az ősdémonok, majd a pirosak, sárgák és végül a fél-ivadékok. Valahol az ősdémonok alatt egy mellékágon helyezkedtek az ősdémonok és egyéb leszármazottaik démon gyermekei, mint például Namelia, aki egy ősdémon és egy sima fekete szemű házasságából fogant és történetesen anyám anyja volt, azaz az én nagymamám.

 Asmodeuson túl itt volt még velünk Azazel, akinek be nem állt volna a szája. Csak kötözködött, és húzogatta az oroszlán, azaz Nathan bajszát minden egyes találkozó alkalmával. Felettébb idegesített kisstílű kötözködése. Mindig neki kellett a legnagyobbat mondania. Úgy véltem Abaddon sem rajongott érte túlzottan, vagy csak a gyászának súlya nehezedett a vállára. Nem mutatta ki, de biztosra vettem, hogy magára vette a fia elvesztését.

Miután három nap alatt rendbe szedték a poklot természetesen visszajöttünk ide mindannyian. Nathannek első dolga volt összehívni az ősdémonokat, és a tudtukra adni, hogy aki lázad, az meghal. Nem volt mese, mindent meg kellett tennünk a gyermekek védelmének érdekében.

Baal, Kobal - Lilith megmaradt fiának - oldalán lécelt le a csata hevében. Színét sem láttuk azóta egyiknek sem. Valószínűleg Lilith bandája körül lézenghettek valahol a Földön. Nem tudtuk, de nem is volt időnk egyelőre velük foglalkozni. Persze Nathan elküldte a második hét elején Asmodeust egy csapattal, hogy próbáljanak meg a nyomára bukkanni, de egyelőre még nem tértek vissza a hírekkel. Ez is tetézte picit a feszültséget, ami itt uralkodott a háború óta.

Mindannyian aggódtunk, és hiába számultunk le a mennyeiekkel még mindig itt lebegett a szemünk előtt a Deonról szóló prófécia. Mind tudtuk, hogy egy darabig még így is lesz, csak azt nem, hogy vajon mikor fog ez kicsúcsosodni és milyen formában.

Emellett gondoskodnunk kellett a Colonie-i házról, amit ugyan felgyújtottak az angyalok, miután felhasználták a szekrény mögé rejtett portált, hogy váratlanul megjelenjenek, a portál mégsem semmisült meg. A falnak azon része ép maradt. Az emelet tűnt el teljesen, és a tetőszerkezet. A felújítást nagyjából másfél hete vette kezébe az apám. Maga tervezte levezényelni az egészet néhány fél-ivadékkal az oldalán, akiket ő maga választott ki a feladatra.

Így Michael kiesett a pokoli óvoda délelőttös dadusának szerepéből. Helyére Jayce és Morgan kerültek, akik kénytelenek voltak itt maradni, amíg a ház teljesen el nem készült a Földön számukra. Őket Dailan váltotta délutánonként, majd Lucifer és végül én.

Igyekeztem az elmúlt időszakban minél több időt eltölteni a gyerekekkel. A kezembe vettem Nael és Naylee Deonra való féltékenységének megoldását, ami egész kellemesen alakult az elmúlt időszakban.
Nael kezdte elfogadni a helyzetet, hogy Deon most már hozzánk tartozott. A kezdeti vita lecsendesedni látszott, ahogy szép lassan feloldódott Deon is, és Nael hagyta neki, hogy odaüljön mellé és Jonathan mellé autózni, míg Deon megosztotta a mesét a tabletjén a többiekkel.

Egyelőre nem terveztünk még felhagyni a kicsik egy helyre való összezárásával. Biztonságosabb volt a számukra, és nekik is adott némi komfortérzetet, hogy mindig figyelt rájuk valaki.

Ezzel az egésszel egyedül Natalie-nak volt problémája, amit szinte teljesen meg is értettem. Nem volt vele egykorú gyerek a társaságban, és kimondottan fárasztó lehetett egész nap a kisebbek gügyögését és hisztijeit hallgatni. Persze Luciferen több dráma után sem talált fogást. Meg kellett értenie, hogy mindez az ő védelmének érdekében is történt. Nem akartuk, hogy akármelyiküknek baja essék.

Felsóhajtottam, miközben a két kezemmel szorongattam a pocakom. Megforgattam a szemem, ahogy a démon ismét felém nézett. Ráncos homloka még mélyebb ráncokba szaladt, ahogy küldtem felé egy elsöprően mérges pillantást.

 Kezdtem unni, hogy nem bírta megfelelően elhelyezni azt a rohadt növényt a palota aulájának nagykapuja mellett. Nem kértem sokat, csak annyit, hogy fordítsa a szebbik felével kifelé.
-
 Jó lesz így – legyintettem felé morcosan, majd hátat fordítottam neki, és lassú léptekkel megindultam a nagyterem felé, ahol Nathan éppenséggel kérdezz-feleleket játszott az egyes kíváncsi démonokkal. Én ez idáig a növények rendezgetésében vettem részt, amihez Nathan fura mód ragaszkodott. Szerinte sokkal barátságosabb volt így a lakóhelyünk. Mondjuk még mindig jobb volt néhány virág, mintha levágott fejeket akart volna a falra tűzni trófeaként.

Az erkély mögötti folyosót szeltem át immáron, amikor az egyik baba egy elég magabiztosat mozdult bennem. Jóformán meg kellett torpanjak, hogy megkapaszkodjak a falban. Egyre nehezebben viseltem a terhességet és a vele járó szerencsétlenségem. Határozott elképzelésem volt arról, hogy soha többé nem szeretnék már gyereket. Így is összesen négy lesz, ami még gombócból is sok. Túl sok.

Nem volt sok hátra szülésig, maximum egy hét, ami elég viccesnek tűnt, tekintve, hogy egyelőre még azt sem tudtam, hogy miként fog ez pontosan lezajlani. Abban biztos voltam, hogy Jerry fogja levezényelni, csak azt nem, hogy fogok világra hozni két gyereket egymás után természetes úton a pokolban. Azért, ahhoz kellett némi szerencse is. Nem úgy volt ám az, hogy csak úgy kipotyognak az emberből.

Igyekeztem nagy levegőket venni, majd a hasam aljára simított jobb kézzel folytattam az utam az erkély felé. Odaérve Nathant egy elég érdekes pozícióban találtam meg. Félig feküdt a székben, feneke teljesen lecsúszott az aljáig, míg lábát felvetette a korlátra, és némileg oldalasan helyezkedett el, hogy kényelmesen rálásson a lent magyarázó démonokra.
Odavánszorogtam mellé, majd leereszkedtem a mellette elhelyezkedő bársonyszékbe. Nathan rám emelte gyémántkék pillantását, majd megragadta a kezem, és lehelt egy csókot a kézfejemre.

 - Nagyuram! – kezdett bele odalent egy piros. – Két gyermekem született, mi legyen a nevük?

 - Agyvérzést kapok – nézett rám újra Nathan. – De komolyan – panaszkodott kitartóan. – Mennyi ideje ülök itt? Három órája? Ezek meg mást sem tesznek, csak zaklatnak a nyűgjeikkel. Miért én nevezzem el a gyerekét?

 - Majd én elnevezem – vettem le ezt a terhet a válláról, majd picit előrébb hajoltam, hogy tökéletes rálátásom nyíljon a piros démonra, aki türelmesen várta a megoldást a problémájára.

– Fiú vagy lány?

 - Két fiú, Úrnőm – jött a válasz, mire elgondolkodva oldalra pillantottam.

 - Legyen az egyik Gray a másik meg Shadow – vigyorogtam rá. Nathan felnevetett mellettem még a fejét is megcsóválta kifinomult névötleteimre. – Egyébként úgy nevezed el, ahogy szeretnéd – közöltem vele mosolyogva. – Csak javaslatot tettem.

 - Köszönöm, Úrnőm – hajlongott a piros. – Elfogadom a javaslatod – lódult meg a kijárat felé, mire vállat rántottam, majd hátradőltem a székben.

 - Kreatív – simogatta meg Nathan a kézfejem. – Na, következő! – sürgette a lent összegyűlt kompániát.

- Nathaniel! – furakodott át a tömegen a nagyterem bejárata felől érkező Asmodeus. – Érkezett egy elég furcsa vendégetek – tette csípőre kezét az ősdémon, majd fintorogva oldalra pillantott az alattvalókra, akik jócskán tartották tőle a távolságot. Lényegében két méteres körben kihátráltak mellőle.

 - Kicsoda? – ült fel Nathan normálisan a székben.

 - Nos, a fiú azt állítja, hogy Lucifer az apja – tárta szét a karját Asmodeus. – Tulajdonképpen őt keresi.

 - Aha – mormolta mellettem Nathan, majd futólag rám pillantott, de én csak vállat rántottam, így visszanézett Asmodeusra. – Küld be! – mondta neki, majd felemelkedett a székből – Ezt most berekesztem, távozzatok!

 A pirosak és sárgák méltatlankodva lódultak meg a kijárat felé. Asmodeus megvárta, amíg eltűntek, majd követte őket kifelé, hogy behozza a vendégünket.

 - Kíváncsi vagyok – pislogtam Nathan felé. – Reménykedjünk, hogy nem igaz.

 - Biztos, hogy nem az – nyugtatott Nathan, majd felém hajolt, és megpuszilta a halántékom. – Hogy vagy, gyönyörűm?

 - Mint egy léggömb – kuncogtam fel. – Lassan felrepülök szárnyak nélkül is.

 - Jaj már, Eleanor! – forgatta szemét. – Hidd el nekem, hogy csodálatosan szép vagy – simogatta meg a hasam. – A leggyönyörűbb, aki valaha láttam.

 Felsóhajtottam, mert én nem így éreztem. Nathan mindig is elfogult volt velem szemben. Jelenlegi állapotomban pedig nemhogy szépnek nem éreztem magam, de még csinosnak sem.

Sőt, inkább egy boszorkánynak. Felfogtam, hogy ez egy átmeneti állapot. Talán a folyamatos stressz miatt gondoltam magamról ilyen borzalmas dolgokat, hiszen terhes voltam. Hogy kellett volna kinéznem?

Szólásra nyitottam a szám, de a hang belém ragadt, amikor Asmodeus bevezette a látogatónkat.
Egy elég magas fiú csatlakozott hozzánk, nagyjából egyidősnek néztem magunkkal. Barna, rövidre nyírt haja volt, és fűzöld szeme. Pontosan ugyanolyan fűzöld szeme, mint Lilithnek volt.

 Megkapaszkodtam a korlátban, hogy jobban szemügyre vehessem az érkezőt. Egy sima sötétkék farmert viselt, hozzá egy egyszerű fekete pólót. A vonásai alapján, akár el tudtam volna képzelni, hogy köze lehetett volna Nathanhöz. Legalábbis az arcuk formája hasonlított egy picit. Testalkatra vékony volt, elég átlagos. Nem tűnt izmosnak, csak simán normálisnak.
Zöld írisze szüntelenül engem és Nathant kémlelt, ahogy Asmodeus bevezette a terem kellős közepére, majd megállt mögötte összefont karral.

 - Mi a neved? – szegezte neki Nathan az első kérdését elég szigorúan.

 - Nathanael vagyok – mérte végig Nathant a fiú, majd összevonta szemöldökét. – Az apámat keresem. Azt hittem, hogy hozzá fognak vezetni. Ne haragudj, ha megbántalak kérdésemmel, de te ki vagy?

 Nathan kitágult szemmel pillantott felém. Én is csak pislogtam elég nagyokat a jövevény felé. A neve kimondottan aggodalomra adott okot, és valószínűleg Nathan is ezért volt ennyire megilletődve, hogy még a szó is belé ragadt.

 - Szerinted... - hajoltam felé, és egész halkan folytattam. – Szerinted tényleg ő az?

 - Nem tudom – súgta vissza Nathan. – De ha igen, mi a francért van életben? Itt senki sem képes halott maradni? – vált idegessé hangja egy másodperc alatt.

 - Kérdezz tőle pár dolgot! – ragadtam meg a kezét. – Habár... úgysem tudjuk, hogy igazat mond-e.

 Nathan megrázta a fejét, majd feszülten előre hajolt az idegen felé, aki határozottan azt állította, hogy ő volt Lucifer első fia, Nathanael, akiről elnevezte Nathant. Utolsó információim szerint a fiú egy fél-ivadéknak született, de az elmúlt idők tapasztalatai által már semmiben sem lehettem biztos.

 - Milyen bizonyítékot tudsz felmutatni, hogy az vagy, akinek mondod magad? – érdeklődött Nathan felvont szemöldökkel.

 - Amennyiben találkozhatok az apámmal, ő megerősítheti – vetette fel a srác, majd a kőpadlót kezdte szuggerálni egy pár pillanatig, végül ismét megemelte kobakját, hogy Nathanre nézzen. – Esetleg válaszolnál az előző kérdésemre?

 - Előbb áruld el, hogy miért vagy életben – kérte tőle Nathan nyugodt hangnemben. Nem tűnt első látásra ellenségesnek a fiú, de Arden sem volt az. Fenntartásokkal kellett kezelni.

 - Nos, ez egy jó kérdés – válaszolta az állítólagos Nathanael. – Két évvel ezelőtt tértem magamhoz. Egy lánnyal álltam szemben, aki azt állította, hogy a húgom, és arra kért, hogy álljak mellé egy bizonyos lázadás során, amit apám ellen tervelt ki. Először nem is értettem az indokait, azt gondoltam, hogy megháborodhatott, és mint kiderült így is volt. Nem véltem helyesnek, ezt szóvá is tettem, így elzárt engem a külvilágtól. Lényegében bebörtönzött valamiféle ketrecbe, amiből nem bírtam kitörni. Tegnap szabadultam, amikor egy férfi rám talált ennek az elhagyatott épületnek az alagsorában, ahol magamra hagytak. Első dolgom volt idejönni, de sejtéseim szerint Ahira már nem jelent fenyegetést elnézve ezt a helyet – fordult körbe maga körül egyet a srác.

 - Hogy is keltett életre pontosan? – tette fel Nathan a következő kérdését.

- Ahira különleges teremtmény – ráncolta homlokát a fiú. – Állítása szerint anyánktól és apánktól is örökölt egy részt, amitől egyszerre démon és angyal is. Ezáltal képes volt életet adni nekem úgy, hogy évszázadok óta halott voltam. Nem magyarázta túl ezt a dolgot, és az igazság az, hogy nem is teljesen értettem. Azt mondta, apánk vérére volt szüksége ehhez. Én életem során nem tapasztaltam semmi olyat, mint amiről ő mesélt nekem. Én csak egy egyszerű... gyenge senki voltam. A saját anyám vette el életem, valószínűleg ezért.

Összepillantottunk Nathannel. Mindketten emlékeztünk rá, hogy Ahira megsebezte Lucifert. Azt hittük amiatt, hogy megölje, de ezek szerint nem... másra kellett neki a vére. Ezek fejében a történet akár igaz is lehetett.

 Ajkam harapdálva meredtem a zöld szemű fiú felé, és igyekeztem összerakni a képet a fejemben.

 - Miért nem vettél részt a lázadásban? – kapaszkodtam meg a korlátban, hogy felálljak. Nathanael rám szegezte zöld szemét, majd egy pillanatra összeszorította a száját.

 - Apám sosem volt rossz szándékkal felém – felelte, mire szemem kitágult. A szava járása hasonló volt Luciferéhez. – Miért akartam volna ellene szegülni? Egyébként is botorság lenne. Halálom napjáig jó apám volt.

 - Értem – ültem vissza a székbe, majd Nathanre néztem. Tanácstalanul pislogott felém, és az igazság az volt, hogy nekem sem volt semmi ötletem, hogy mit kellett volna kezdenünk ezzel a fiúval, aki évszázadokkal idősebb volt nálunk, mégis úgy festett, mint egy húszéves.

 - Most már találkozhatnék az apámmal? – toporgott egy helyben Nathanael, ahogy Nathant figyelte megállás nélkül. – Vagy legalább áruld el, hogy ki vagy.

 - Várj! – mondta neki Nathan, majd felém fordult. – Te hiszel neki, gyönyörűm?

 - Én... - kezdtem volna bele, de a szavak elakadt, amikor váratlanul megmozdult bennem az egyik baba, majd egyszeriben minden nedves lett alattam. Szó szerint az állam leesett, ahogy rájöttem, hogy szülni fogok. Még ma. Abszolút nem mára terveztem. Nem, mintha ezt előre tudta volna az ember, de... azt hiszem, még nem kellett volna elfolynia a magzatvíznek. Biztos voltam benne, hogy korai volt ez az egész. Jerry tegnap járt itt, és állítása szerint a harmincötödik hét környékén lehettem. Ezért is jósolt még egy hetet maximum.

 Pánikolva kaptam a fejem Nathan felé, majd megszorítottam a kezét.

 - Azt hiszem, hogy szülni fogok – nyögtem ki két sokk között. – Viszont még... nem kéne szülnöm – tettem hozzá remegő hangon. – Nathan, be kell vigyél egy kórházba, most!

 Nathan nem mozdult, mintha fel sem fogta volna, amit mondtam neki tíz másodperccel ezelőtt. Csak bámult rám döbbenten, rettentően döntésképtelennek tűnt.

 - Nathaniel! – löktem meg a karját, mire szó szerint felocsúdott, majd lepillantott Asmodeusra, és a feltételezett bátyjára.

 - Nathaniel? – kérdezte odalentről a srác. Ez volt az, amire határozottan nem volt most időnk.

 - Asmodeus – emelkedett fel Nathan a székből. – Hívd ide apámat, és szólj neki, hogy Eleanor valószínűleg szülni fog.

 - Valószínűleg? – jajveszékeltem éles hangon. – Nathan, elfolyt a magzatvíz!

 Asmodeus bólintott, majd egy portálon keresztül köddé vált.

 - Gyere – feszegette le Nathan az ujjaim a szék karfájáról. Fel sem tűnt, hogy eddig
szorongattam. – Fáj most?

 - Öhm... - hebegtem zavarodottan, miközben hagytam, hogy felhúzzon a székből. – Igazából egy picit – vallottam be, majd a hasam aljára simítottam a tenyerem. – Kéne másik ruha – hápogtam, mint egy idióta. – Nathan, nagyon félek! – tettem hozzá halkan, miközben karjába emelt.

 - Ne félj – felelte nyugodtan, majd lenézett Nathanaelre. – Mindjárt jön, ne mozdulj el innen!

 - Egy lépést sem teszek – bólintott odalent a fiú, mire Nathan felsóhajtott, majd egy portálon keresztül egyenesen a szobánkba hozott minket. Letett az ágyra, majd a szekrényben kezdett kutakodni.

 - Ez jó lesz? – emelt elém egy sima fekete cicagatyát.

 - Ig... igen – dadogtam, ahogy a hasam aljába kúszott egy lágy fájdalom. Oké, biztos voltam benne, hogy szülni fogok.

 - Nem lesz semmi baj – dobta le mellém Nathan az ágyra az egyik fehérneműmmel együtt, majd felhúzott az ágyról, és segített megszabadulni az átázott nadrágtól. – Luna, tényleg kórházba kell vigyelek?

 - Igen – fakadtam ki, miközben a pánik kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam. – Még... még nem kellene nekik... – tört el a mécses egy másodperc alatt. – Menjünk kérlek, nem akarom, hogy bajuk legyen.

 - Ne sírj, amica mea – simogatta meg az arcom, miután segített felvenni a nadrágom. – Minden rendben lesz – biztatott, miközben lehajolt majd a hasamra tapasztotta a fülét. – Jól vannak – egyenesedett ki. – Mehetünk?

 - Igen – kapaszkodtam a karjába, mert a kezem remegni kezdett, de olyan mértékben, hogy kezdett légszomjam is lenni. A szívem vágtázott, úgy éreztem, hogy menten kiszakad a mellkasomból.

 - Luna, vegyél egy nagy levegőt! – emelte meg Nathan az állam. – Hallod, gyönyörűm? Ne ess pánikba. Történt már ennél sokkal vészesebb dolog is, nem? Nyugalom, minden a legnagyobb rendben lesz, főleg, ha kórházba megyünk.

 - Akkor menjünk már! – kezdtem vad hüppögésbe ismét. Nagyon rettegtem, de teljesen ismeretlen módon. Még sosem éreztem ehhez hasonlót félelmet, mint ami most keringett a belsőmben. Feszítette és nyomta egyszerre a mellkasom belülről, míg a szívem továbbra is majd' ki akart ugrani a helyéről.

 Nathan nem felelt, viszont átkarolta a derekam, majd portált nyitott a lábunk alatt, amin keresztül konkrétan egy bokorba érkeztünk a kórház mellé. Délután fél kettő felé járhatott, így körültekintőnek kellett lennünk. Nathan továbbra sem engedett tartásából. A bejárat felé kezdett vezetni, míg én mellette totyogtam összezuhanva.

 A pulthoz érve elmagyarázta a mögötte álló szemüveges, idősebb hölgynek a helyzetet, aki készségesen intézkedett is az ügyemben.
Nem sokkal ezután egy kórterembe vezettek, ahol egy idősebb orvos megvizsgált, és megállapította, hogy valóban megrepedt a magzatburok.