Érted adtam a lelkem

1. fejezet

Evelyn

Elhagyatott parkban állunk mi ketten. Hűvösen fúj a szél, szinte marja az arcomat. Kötött, piros sál melegíti a nyakamat. Körülöttünk magas fák, melyeknek majdnem lehullott az összes levele. Szeretem az őszt, de csak a színes falevelek látványa miatt. Szeretek felnézni rájuk, és amikor elkezd fújni a szél, akkor könnyed lendülettel engedik el a fa ágát, hogy útnak induljanak a levegőbe, majd a földön végezzék be sorsukat. Halovány mosoly kerekedik az arcomra, amikor tekintetem ismét az előttem álló markáns emberen akad meg. Férfias arcvonásai, lágyan telt ajka, gyönyörű barna szeme mindig elvarázsol.

Mélyen a szemébe nézve meglátom benne minden gyerekkori emlékem.

Sok közösen eltöltött nap, melyek örök emlékek, legalábbis remélem, semmi sem fog történni, ami miatt elfelejteném.

Az egész általános ötödikben kezdődött, amikor az osztályunkba egy új diák érkezett. Első pillanattól kezdve képtelen voltam levenni róla a tekintetemet, amikor belépett az osztályterembe. Tátott szájjal néztem őt. Azta! A barna szemével minket nézett. Zavartan túrt a hajába, miközben a tanár arra kérte, hogy mutatkozzon be.

– Sziasztok, Chrisnek hívnak! Szeretek focizni, úszni és zenét hallgatni – mesélte látszólag izgatottan. Egy fekete farmernadrágot viselt, sötétzöld pólóval és egy laza szürke pulóverrel. A bal vállán lógott a táskája.

A tanár leültette a mellettem lévő üres székre. Mondhatom, köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Természetesen a többi csaj is így volt ezzel, mert meghallottam, ahogy a hátam mögül susmogtak, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért hozzám közel ültették.

Nem voltak barátaim, egyedül Chris kezdett el beszélgetni velem. Legalábbis próbált, de én csak makogni tudtam, annyira zavarban voltam előtte. Egy idő után sikerült normalizálnom a viselkedésem, tudtam beszélni vele dadogás nélkül is. A tanulószobán együtt tanultunk, sokat nevettünk. A szünetekben meséltünk egymásnak az életükről, a jövőre néző terveinkről, álmainkról, amiket bátran osztottam meg vele. Persze sajnos ő végig barátként tekintett rám, soha egy apró utalást sem tett, amiről azt gondolhattam volna, hogy bejövök neki. Megvédett a többiektől. Azonban minden megváltozott, amikor a fülébe jutott, hogy más iskolatársaink miért nem szólnak hozzám. Egyik napról a másikra változott meg a viselkedése. Nem rázott le egyből. Tudta, mivel érheti el, hogy magamtól távolodjak el tőle. Úgy kezdte, hogy ismerem-e Natalit, ő egy csaj volt az iskolából. Közölte, hogy tetszik neki és rá fog hajtani. Engem ezzel nagyon szíven ütött, így otthagytam. A történtek után többet nem jött oda hozzám beszélgetni. Nem kérdezte meg, hogy vagyok, kell-e segítség a tanulásban. Azt hittem, igaz barátok leszünk, ha már többet nem kaphatok. Meg sem kérdezett arról, hogy igazak-e a pletykák. Csalódott voltam.

Az iskolában kerültek engem, mert a bátyám drogfüggő. Valaki elkezdett kombinálni, hogy én is drogozok, elterjesztették és azután gyakorlatilag senki nem akart barátkozni velem. Christ nem gondoltam, hogy ez zavarná. Mármint... Miért is hitte volna el? Nem ilyennek ismert...

Egy hétre rá éppen elhagytam az iskola épületét, az udvaron a semmiből előkerült két srác, akik lefogták a kezemet, majd előjött pár lány osztálytársam és az arcomba lisztbombákat dobáltak. Célozva arra, hogy olyan, mintha kokaint szívnék... Szánalmas voltam akkor, hogy hagytam magam.

„– Mi van, te drogos? Ezt szívd fel!" – röhögte az egyik srác.

A szívem hevesen vert, azt hittem, ott esek össze. Tartottam magam, nem sírtam. Úgy öt perc után susmogást hallottam, mire a két fiú elengedett, lezuhantam a földre. Sóhajtoztam, próbáltam megnyugtatni magam, de nem igazán ment. Az arcomban lévő liszttől alig kaptam levegőt. Megszégyenítettek.