Érted adtam a lelkem

19. fejezet

Evelyn

– Egy kérdés felmerült bennem – fordulok nevetve Eliza felé, aki hátra hőkölve pislog nagyokat. – Miként küzdjünk meg, hogy ne tegyek kárt benne? – Kínosan vigyorgok, majd a lányra nézek, aki elég törékeny testalkatú. A szemében látni, hogy kicsit fél is tőlem, pedig szándékosan sosem bántanám.

– Legyengíthetem az erődet – feleli az Isten rezzenéstelen arccal. Azért kicsit vicces számomra, hogy akadályok nélkül képességeket ad nekünk, amiket bármikor legyengíthet vagy el is vehet.

– Rendben, ha lehetséges! – lelkendezek. Legalább elengedhetem magam anélkül, hogy komolyabb sérülést okoznék neki.

– Hogyne! – bólint, azután legyint egyet, de én nem érzek semmi változást, végül eltűnik.

– Lássuk! – Odaszaladok az egyik fához és erősen beleverek a törzsébe, ahogy csak tudok. Hatalmasat ordítok. Eszméletlenül fáj, egy könnycsepp is kicsordul a szememből. Mi a fenét is gondoltam?

– Az isten szerelmére, Evelyn! Mit csinálsz? – kiált rám aggódva a lány, közben idesiet hozzám. Megfogja a kezemet, hogy jobban megnézze. – Lehet eltört! – harsogja aggódva, közben hunyorogva nézegeti.

– Én is úgy érzem. – Finoman hozzáérek a bal kezemmel a jobbhoz, s azonnal belé nyilall a fájdalom. – Mit csináljunk? – kérdezem a csuklómat szorongatva.

– Verekedni biztos nem, ha csak nem akarsz egy kézzel – mondja kuncogva.

– Hallod, ne kötözködj! – ijesztek rá kettőt közelebb lépve, gonoszul végig mérve őt. Eljátssza, hogy mennyire fél, közben végig röhög magában. – Ilyenkor lenne jó egy gyógyító képesség. Hiába vagyunk halhatatlanok, attól még megsérülhetünk. – Eliza egyetértően bólogat.

– Szerinted Urunknak van olyan képessége, hogy megtud gyógyítani? – veti fel a kérdést a lány.

– Biztosan! – emelem fel a sértetlen kezem a magasba.

A következő pillanatban megjelenik Melzenor, mintha tudná, hogy miről van szó. A kezét az állára téve néz végig rajtam.

– Látom, máris sikerült megsérülnöd – mondja komoly hangon, de végül halovány mosolyt húz az arcára. Eliza bökdösni kezdi az oldalam, mert feltűnik neki mindez.

– Hé-hé! Láttad? – suttogja, s én csak bólintok egyet válaszul.

– Tesztelni akartam, hogy tényleg nincs képességem, így a fába ütöttem, mire eltört a kezem. – Megrántom a vállamat, valamint húzom a szám. Valahogy nem veszem komolyan.

Az arcát a kezébe temeti, majd nagyot sóhajt. A szemét forgatva lép közelebb pár lépést felénk.

– Nem gyógyítalak meg! – hangja határozott és bosszús. A homlokát kezdi el vakarászni.

– Így nem tudok edzeni! – vetem fel a problémám nyafogva.

Csettint egyet, azzal gipszbe kerül a karom. Meghökkenve ugrom hátra, hogy mi történt.

– Begipszeltem, a többit rád bízom. Ne erőltesd meg magad nagyon! – Ezen mondata után el is tűnik ismételten.

– Na, mondtam én! Egy kézzel kell! – Eliza elneveti magát, ami nem szép tőle.

Végül nem beszélgetünk tovább, hanem öklözni kezdünk, én csak egy kézzel, ami elég nehézkesen megy. Végig röhögjük körülbelül az egészet, azután perceken belül megérkezik Stephen, majd Eron, és rá pár percre Kevin is. Mindannyian lihegnek, s a földre fekszenek. Mellkasuk emelkedik, majd süllyed. Teljesen leizzadtak.