Érted adtam a lelkem

21. fejezet

Evelyn

A könyv felét elolvastam, áttanulmányoztam. Voltak részek, amiket untam, de el kellett olvasnom mindent. Sok képességgel találkoztak már a megláncolt lelkek, mint például: láng gömbök dobálása, villám szórás, átmennek a falon, teleportálás, némelyik erősebb a kelleténél. Szerencsére ők nem halhatatlanok, ami nagy megkönnyebbülés. Ahogy olvastam, öt szintre osztják őket, vagyis az első a leggyengébb kategória, az ötös pedig a legerősebbek közé tartozik. Elméletileg van valami kis szerkezet, ami ezt megállapítja. Melzenornál meg érdeklődőm. A könyv másik részét szerintem később olvasom el, mert most mennem kell dolgozni.

Átöltözök munkaruhába, aztán egy laza mozdulattal a táskámba hajítom a lélekgyűjtő dobozt. Kinyitva a fekete borítékot elém tárulnak a fontos információk.

Név: Emilia Meril – Kor: huszonkét éves – Halál oka: fulladás – Helyszín: New York, Brooklyn, Prospect Park – Halál ideje: 17:30

Nem gondolkodom, azonnal indulok.

A Brooklynban a Prospect Parkhoz villámlok. Mivel nyár van, így elég világos van, jól belátni a terepet. Itt kell lennie nemsoká annak a nőnek. Jobbra-balra nézek, tekintetemmel folyamatosan őt keresem. Egyszer csak megjelenik egy szerelmes pár. Kézen fogva, nevetgélve sétálnak a part felé, ahol ölelkeznek, majd csókolózni kezdenek. Ezt a részét fintorogva nézem, mert nem vagyok kíváncsi rá. A kezemben lévő fekete lapra nézek. Halál oka: fulladás. Nos, mitől fog megfulladni? Mindjárt itt az idő, már 17:28 van.

Figyelmesen nézem őket távolról, de úgy döntök ideje közelebb mennem. Egy pillanat alatt mellettük termek, hiszen ők úgysem látnak engem.

Végre abbahagyják az enyelgést. A nő viszont sikítozni kezd, amikor a férfi elkezdené levenni a ruháit, amit ő látszólag nem szeretne. Aj-aj! Van tippem, hogy mi lesz. Hallom a nő gondolatait. Fél tőle, nem számított erre.

– Ne sikítozz! – kiált rá a férfi erélyes hangon, még számomra is ijesztő. Utálom az erőszakos férfiakat. A nő nem tud mit tenni, hiszen gyenge és erőtlen.

– De még nem akarom! Hagyd abba, kérlek! – könyörgi a nő sírva.

Szívesen közbe lépnék, és elverném a férfit, de nem tehetem, ha akarnám sem.

A nő sokáig ellenkezik a férfinak, ahogy látom, el is ment a kedve a dologtól, így berángatja a vízbe és a földre, a vízbe nyomja őt. A nő folyamatosan könyörög, patakokban folynak a könnyei. Egyik pillanatról a másikra lenyomja a víz alá és fojtogatni kezdi. Nagyon nehéz visszafognom magam. Elfelejtem, hogy nem látnak, nem is éreznek, mégis odaugrom és ráverek a férfi hátára, de csak átesem rajtuk és tiszta víz leszek. Fantasztikus!

Feltápászkodom, és mire letörülöm az arcomról a vizet, a nő bámul engem, majd a holttestére néz. Remeg az egész lélek.

– Mi-Mi történt? – sikítja rémülten, sokkolva mutat az élettelen testre.

A vizes tincseim igazgatom, majd egy nagyot sóhajtok, a táskából előszedem a fekete dobozt, de még nem nyitom fel.

– Emilia Meril. Huszonkét éves. Halál oka fulladás. Ön az? – kérdezem tőle szokásosan.

– Igen, azt hiszem, én vagyok – néz körbe, hogy van-e itt bárki más, de csak ketten vagyunk. Azt hiszi? Hm.

Nem kommunikálok tovább, felnyitom a fekete dobozt, amely egyből beszippantja őt, azon belül a fiolába kerül, de még nem szedem ki, mert ma egyébként sincs másik munkám. Mély lélegzetvétel után, amint megfordulok, magam előtt pár méterre meglátok egy nőt.