Érted adtam a lelkem

38. fejezet

Evelyn

A két lány sietve elszalad. Meglepetten nézek utánuk, majd Drogonra, hogy mégis mit suttogott nekik, hogy így bocsánatot kértek tőlem.

– Mit mondtál nekik? – kérdezem határozottan, mert nem szeretem, ha titkolózva van előttem.

– Talán, ideje megtudnod, hogy mi is lettél te – feleli komoly hangon. Mégis mi lettem én? – Menjünk kávézni, közben elmondom – kacsint felém, majd gyengéden megragadja a karomat és magával húz.

– Caffeine a kávézó neve – mutat a kávézó bejárati ajtaja fölé.

– Lássuk, hogy milyen a kávéjuk! – kacsintok felé játékosan.

Belépünk az üzletbe, helyet foglalunk az egyik asztalnál, majd rendelünk. Kicsi a hely, de tele van asztalokkal. Fehér, puha székek, kicsi, kerek asztalok, melyeken terítő van. Átlagos kávézó, nem mondanám különlegesnek.

Nincsenek sokan, alig pár ember van most rajtunk kívül.

– Azt hittem, hogy valami csendesebb helyen fogod elmondani – döntöm félig oldalra a fejem érdeklődően. Ez mégis csak egy titkos dolog.

Megérkeznek a kávék, amiket megköszönünk, majd a csészékért nyúlunk. A számhoz emelem a díszes poharat, aztán belekortyolok a kávéba.

– Igazán ízletes! – jegyzem meg, mire Drogon egyetértően bólogat.

– Ha megittuk, elviszlek egy helyre, ahol elmondom, amire kíváncsi vagy – mondja, mire felcsillan a szemem. Végre!

Sietősen iszom ki a csésze tartalmát, majd szememmel szuggerálom az övét, hogy igya már meg, és induljunk. Elneveti magát, majd megissza, és int a pincérnek, aki pillanatokon belül mellettünk terem. Megkapjuk a számlát, fizetünk, majd elhagyjuk az épületet.

Belépünk egy sikátorba, amit furcsállok, pedig csak olyan helyre akart jönni, ahol nem lát senki, amikor teleportálunk.

Egy hasonló helyre visz, ahol megöltem a két férfit, legalábbis eszembe juttatja.

– Ez talán megfelelő hely lesz – mondja körül tekintve a tájon, ami csodaszép. Egy szirten vagyunk, ahonnan egy nagy völgyre látunk le, még tó is van az egyik részén. Mesebeli hely, amihez ember még nem nyúlt hozzá.

– Bárhol megfelelt volna számomra, csak tudjam meg végre! – türelmetlenkedem.

– Rendben – sóhajt egyet, majd csettintéssel egy kis asztalt és két széket teremt ide mellénk. Értetlenül nézek rá, hiszen csak húzza az időt, mintha várnánk valamire, vagy valakire. – Foglalj helyet, töltök teát! – mondja mosolyogva, egészen elfelejtve, hogy miért is jöttünk. Nem teázgatni, az biztos.

– Fenébe a teával! Az előbb ittunk kávét! Mire várunk? – kiáltom mérgesen, csípőre tett kézzel. Meglepetten néz rám, mély levegőt vesz, majd végre belekezd.

– Azért beszéltek olyan tiszteletteljesen veled, mert elmondtam nekik, hogy te is egy Isten vagy. – S ezen a mondatán elakad a lélegzetem, ahogy az idő is megáll, mint a múltkor.

A testem a földre zuhan, belőle pedig kiszakad a lelkem ismételten. Az Isten is lefagyott, de ő még annál a pillanatnál, mikor állok. Viccesen néz ki, szívesen lefotóznám, hogy később nevethessünk rajta, de nincs nálam fényképezőgép.

– Te vagy az? – kérdezem a belső énemtől.

Ki más lenne?

– Ki tudja? – csóválom a fejem. – Miért tépted ki újra a lelkem?