Érted adtam a lelkem

5. fejezet

Evelyn

Egy kórházi szobában ébredek fel. A jobb kezemet megemelve látom, hogy be van gipszelve. Nagy megkönnyebbülésemre legalább a bal egyben van. Végig tekintek az egész testemen. A mellkasomon szorítókötés van. Szerencsém, hogy életben maradtam.

Ki szólt hozzám az utolsó pillanatban, mikor még magamnál voltam? Miért is gondoltam azt, hogy tíz évem biztosan van? Gyakorlatilag bármikor meghallhatok, akár öngyilkos is lehetek, hiszen nincs az, hogy halhatatlan vagyok egészen harmincöt éves koromig.

– Mit is hittem? – jegyzem meg hangosan a fejemet csóválva.

Kopogás, majd belép az orvosom. Fehér kórházi köpeny van rajta, mint minden itt dolgozón. A homloka fénylik, ahogy a lámpa bevilágítja a szobát.

– Jó reggelt! – köszön mosolyogva. – Mit hitt? – kérdez vissza, közben furcsán ráncolja a szemöldökét.

– Jó reggelt! – Próbálok illedelmes lenni. Végigmér az orvos, s látni a szemében, hogy nincs valami jó kedve, csak magára erőlteti a mosolyt a kedvemért.

– Akkor közlöm a tényeket, felkészült?

– Azt hiszem – válaszolom bizonytalanul, majd egy nagyot nyelek, mert megijesztett.

– A jobb alkarja eltört, valószínűleg arra eshetett. Ezen kívül három bordája is eltört, éppen ezért szorítókötést alkalmaztunk a mellkasán. A lábán csak zúzódások vannak, de... Én a helyében még nem próbálkoznék a járással, mert nagyon fájdalmas lenne.

Bambulok az orvosra, de igazából meg is nyugodtam, mivel erre számítottam a látottak alapján.

– Más nincs? – kérdezem haloványan mosolyogva.

– Kellene? – érdeklődi felhúzott szemöldökkel. Én csak megrázom a fejemet, mire ő hármat bólint, majd megfordul és az ajtó felé veszi az irányt.

– Szólok a szüleinek, hogy bejöhetnek! – szól vissza.

A szüleim? Ó... Igen. Valószínűleg jól rájuk ijesztettem ezzel a hülye ötletemmel. A bal kezemmel a hajam igazgatom, hogy valahogy kinézzek.

Jeremy szinte betöri az ajtót. Lihegve áll az ágyam mellett, a bal kezemet szorongatva. Hátra hőkölve pislogok rá nagyokat.

– Mi történt? Jól vagy? Istenem... Mid tört el? – hadarja a kérdéseket, alig győzöm követni őket. Látom rajta, hogy nagyon aggódik és félt engem. A szüleim se maradhatnak ki.

– Evelyn, mi a francot csináltál már megint? – háborodik fel apám.

– Drágám, hogy történhetett ez? Hova figyeltél? – Könnyes szemmel lép ide hozzám anyánk, majd simogatja meg a lábamat. A tekintetében látom, hogy a frászt hoztam rájuk. Sajnálom... Nem így terveztem. Nem akartam, hogy ilyen történjen, nekik pedig aggódniuk kelljen miattam.

– Jól vagyok. A kérdéseitekre válaszolva – sóhajtok fel. – Kipróbáltam a snowboardot, ami egyébként jól ment, egészen addig, amíg valaki hirtelen elém nem vágott és meg nem törte a lendületemet. Meginogtam, majd nem tudtam visszanyerni az irányítást, így nekicsapódtam egy fának. A jobb karom tört el, valamint három bordám, a lábam megúszta kisebb zúzódásokkal. Előre figyeltem anyu, nem az én hibám – próbálom kimagyarázni magam, de nála ez nem egyszerű. Mindig nagyon féltett engem gyerekként is. Számára még mindig a kicsi Evelyn vagyok, aki imádott hintázni és folyton a Folt nevű macijával rohangált fel alá. Kedves emlékek.

Apa forgatja a szemét, anya a könnyeit törölgeti, a bátyám pedig továbbra is a kezemet szorongatja. Talán nem kellett volna belevágnom... Utálom, ha a szeretteim aggódnak értem. El kell kerülnöm az ilyen helyzeteket addig, amíg lehet. El sem tudom képzelni, mi lesz velük, ha meghalok. Anyu teljesen össze fog törni, a bátyámról nem is beszélve. Könnyen gyűlnek a szememben, majd hangos bőgésként tör ki belőlem a fájdalom.

A szüleimnek, még a bátyámnak sem mondhatok semmit arról, hogy harmincöt évesen meg fogok halni.

***

Egy évvel később az egyik kedvenc kávézómban ülök, előttem pedig nem más, mint Chris. Igen. Felmerül a kérdés, hogy mit keres itt. Ezt én is szeretném tudni!

– Szóval? – döntöm kicsit oldalra a fejemet, közben az arcvonásait figyelem. A szeme még mindig ámulatba ejtő. Zavarban van, látni rajta. – Hallgatlak, Chris! Miért akartál találkozni? – faggatom ismételten, mert kezdek türelmetlen lenni. Évek óta nem beszéltünk, erre valamelyik nap telefonál, hogy látni akar. Szerencséje, hogy nem cseréltem telefonszámot. Mindenesetre reszkető kézzel hallgattam, ahogy arról beszélt, hogy látni akar. Majd miután leraktuk a telefont, még egy táncot is lejtettem, mint egy tinédzser.

– Egyik nap veled álmodtam – kezd bele félénken. – Azért hívtalak fel, mert miattam haltál meg. Szerettem volna látni, hogy jól vagy. – S mindezt aggódó tekintettel mondja. Hihetetlen, hogy velem álmodott. Velem! Eszébe jutottam, vagy csak a semmiből jött?

– Az csak egy álom volt! – jelentem ki határozottan, érzelemmentesen. – Ne aggódj, jól vagyok! – folytatom, már kimutatva az elfeledett érzéseimet iránta. Elfeledettek, mert szerencsére már nem gondolok rá nap, mint nap. Küzdelmes munkámba telt, hogy eltereljem a figyelmem, de elértem a célomat. Erre most megjelenik és összezavar bennem mindent, amit elnyomtam magamban. Felkeltette bennem a remény aprócska szikráját.

– Értem, csak szerettem volna megbizonyosodni erről. – Mosolya örömmel tölt el, mert én hoztam elő belőle. Megkönnyebbült. A kezét az asztalra helyezi, majd az étlapot kezdi fürkészni. Úgy látom, szeretne rendelni valamit, szóval itt leszünk még egy ideig.

Barátságosan mosolyok rá, de közben igyekszem nem felszakítani a sebeimet. Nem szeretnék már emlékezni semmire. Az idő elteltével egyre jobban elfogadtam a tényt, hogy ő sosem lesz az enyém. Én viszont megadtam neki a lehetőséget, hogy tovább éljen. Eladtam a lelkem... Kicsit még most is hihetetlen számomra, hiszen olyan, mintha semmi sem változott volna meg.

– Te mit szeretnél inni? Én állom! – mondja ezt mélyen a szemembe nézve. Őt meg mi lelte? Nem győzök meglepődni rajta. Vajon mit tartogat még?

– Nézzük csak – emelem magam elé az itallapot, amit a kezemben szorongatok. – Egy fahéjas tea jól esne. – Sokat pislogok, igyekszem kerülni a tekintetét és csak reménykedem, hogy nem kérdez rá, mi a bajom.

Pár percig csend van. Kínosan rajzolok köröket a combomra, aztán hirtelen megszólal, amitől kicsit felriadok.

– Hogy vagy? Mivel töltöd a napjaid? – Megbűvöl a szemével, amikor felkelti a figyelmem, és én is rá nézek. Mi történt vele? Még mindig nem értek semmit. Csak az álom végett?

– Öhm... Sok mindennel töltöttem az időmet – válaszolok röviden, tömören közben kerülve a szemkontaktust. Nem akarok leállni vele beszélgetni az életemről, mert nincs semmi köze hozzá. Miért engedném közel magamhoz pont most?

– Mint például? – faggat makacsul, aranyosan felnevetve. Az asztalra könyököl és összekulcsolja az ujjait, majd arra helyezi az állát. Zavarba hoz ezzel a nézésével, érzem, hogy kipirult az arcom.

– Milyen kíváncsi itt valaki – nevetem el magam, majd mosolygok, mint a tejbe tök.

Közben megérkeznek a teák, s én megmarkolom a csésze fülét, majd a számhoz emelem, és egyet kortyolok a fincsi fahéjas teából.

– Persze, mert rólad van szó. Tudom, hogy régen szerelmes voltál belém. – Ezt hallva köhögni kezdek, és egy kevés tea is visszajön, sikeresen félre nyeltem. Honnan a fenéből tudja? Sosem mutattam ki, eltitkoltam! A szívem ki akar ugrani a helyéről.

Látom a szemében a magány tagadhatatlan sötétségét.

– Hogy mondod? – A táskámból előszedek egy zsebkendőt, majd megtörlöm vele az arcomat. Elég kellemetlen helyzet, de a fenébe is, meglepett!

– Vagy rosszul gondolom? – Ő is a csészéért nyúl, aminek a tartalmát lassan megfújja, aztán belekortyol. Becsukja a szemét és csak hümmög. Varázslatos látvány, bárcsak többet láthatnám! Ráharapok a számra. Nem kívánhatok ilyet, hiszen a halálom egyre csak közeleg.

Hazudjak, vagy mondjam el neki a régi érzéseimet? A harmadik opció, hogy bevallom, még most is szerelmes vagyok. Nehéz kérdés. Ez a válasz megváltoztathatja az életét, az enyémről már nem is beszélve.