Érted adtam a lelkem

15. fejezet

Evelyn

– Nem értem. Miért gondolod, hogy különleges lennél? – köhint egyet, közben megvakarja az orra hegyét. Tartanám a szemkontaktust, de elfordítja a fejét – Rosszul gondolod! – Kínosan kerüli a tekintetem, ami nagyon gyanús nekem.

Úgy látom, nem igazán akarja elmondani.

– Értem – mondom a számat húzva.

Hátat fordít nekem és a könyvespolcán kezdi el válogatni a könyveket. Hümmög párat, aztán kikapja az egyiket és hátra dobja nekem. Hadonászok a levegőben, mire sikerül elkapnom. Ijedten pislogok rá. Biztosan értékes darab, nem félt, hogy leejtem a földre és megsérül? Talán ennyire bízik bennem?

– Ne nézz ilyen értetlenül! – fordul vissza felém. A kezemben lévő fekete kötésű könyvre mutat, melyet szemügyre veszek. – Olvasd el! Tele van a kastély olyan könyvekkel, amelyekkel megtanulhatjátok, hogyan kell használnotok a képességeiteket, de ezt a darabot csak nálam találod meg. Minden egyes képességre van egy könyv, valamint annak bővebb változatai is vannak. Van egy kis dolgom, de egy óra múlva elvezetlek a könyvtárba és odaadom azokat a könyveket, amelyek segíthetnek a képességeid fejlesztésében.

– Az jó lenne! – lelkendezem. – Ebben a könyvben mit olvashatok? – kérdezem kíváncsian. Szeretek olvasni és most fejleszthetem is általa a képességeimet.

– Látok benned lehetőséget, illetve már akkor láttam valamit, amikor ember voltál, ezért... – A hangja elakad, nem folytatja a mondandóját. – Tehát, van benned valami, amire még nem jöttem rá, hogy mi.

Nagyokat pislogva követem a mozgását, ahogy jobbra-balra járkál az ablakoknál. Valamit nem mond el...

– Talán képes leszel feljebb lépni a létrán.

– Mire akarsz kilyukadni? – faggatom türelmetlenül. Mégis milyen létrán tudnék felfele haladni?

– Képes leszel leszaggatni a láncaidat és valami mássá alakulni. – Olyan könnyen mondja, mintha ez az egész egyszerű lenne. Ő az, aki magához láncolja a lelkeket, miért lenne jó számára, ha leszaggatnám a láncaimat? Mégis mihez kezdenék? Mivé válnék?

– Leszaggatni? – kérdezem értetlenkedve. Hirtelen azt sem tudom, mit gondoljak. Szórakozna velem? Viccelődik? Nem találom viccesnek.

– Ne akarj felbosszantani! – kiált rám ingerülten. – Megláncolt lélek vagy, elfelejtetted? – megrázom a fejemet. – A láncok, amiknek rabjai vagy, s amik miatt nem teheted azt, amit igazán szeretnél. Nem mentheted meg a rászorulókat, csak a szenvedésüket nézheted.

– Képes lennék azokat a láncokat leszakítani? – lépek közelebb és közelebb hozzá. Egyszerűen teljesen felpezsdültem. Valójában butaság, hiszen lánctalan lélekként mégis mihez kezdenék?

– Talán – mondja a fejét jobbra-balra döntögetve. – Olvasd el a könyvet, és rendesen elemezd. S még valami! Ne mutasd meg senkinek, és ne is beszélj róla, különben megvonom tőled a lehetőséget!

Nem szólok már semmit, csak bólogatok, aztán a kezemben a könyvvel villámlok a lakosztályomba. Berakom egy zárható dobozba a művet és reménykedem, hogy senkinek nincs itt olyan képessége, hogy át tud menni, nyúlni a tárgyakon.

***

Gyertek a nappaliba! – szólal meg Melzenor a fejemben. Azonnal villámlok a kért helyre. Percek múlva a többiek is megérkeznek.

– Ma este megadom nektek a villámlás képességét, valamint három képességet – mondja Melzenor mély hangjával. Az arca rezzenéstelen, látszik rajta, mennyire nincsen kedve ehhez és bárhol máshol szívesebben lenne. Fogalmam sincs, mióta gondolom, hogy ennyire belelátnék a fejébe...