Érted adtam a lelkem

18. fejezet

Evelyn

– Ki vagyok? – kérdezi kuncogva az idegen. – Valaki, akitől félned kell! – válaszolja sejtelmes hangon.

– Bővebben? – érdeklődöm felvont szemöldökkel. Talán félnem kéne, de már halott vagyok, nem halhatok meg újra, legalábbis én így tudom. A mellkasom előtt összefonom a karomat.

– Germ vagyok! – válaszolja még mindig az árnyékban állva.

– Én Anna vagyok – rántom meg a vállamat, de meg is bánom, mert túl egyértelmű, hogy hazudok.

– Nem kell, hogy bemutatkozz, a tényen nem változtat, hogy felfallak – kacagja ördögi hangon.

– Egy vagy a lélekfalók közül? – kérdezem leheletnyit remegő hangon. Sosem találkoztam ilyen szörnnyel, azt sem tudtam, hogy emberi alakjuk is lehet.

– Pontosan, de egy lélek, honnan tud ilyesmit? – Kilép az árnyékból, majd vigyorral a képén tesz két lépést felém, aztán megáll. A lábamtól a fejem búbjáig végig méri a testemet. Ő fekete ruhákat visel, az arcát alig látom, mert csukja van rajta, viszont a szemei világítanak.

– Ó, már értem! – emeli a fejét a magasba és szinte látom a feje felett a villanykörtét. – Az aurádból ítélve megláncolt lélek vagy, aki szedi előlem a lelkeket – morogja a végét.

Nagyot nyelve lépek egyet hátra. Lehet, hogy el tudnék bánni vele, de semmit sem tudok róla, így nem kellene megtámadnom. Elméletileg nem halhatatlanok. Kicsit mintha reszketni kezdene a lábam. A testem érzi a veszélyt, ezért adja tudtomra, hogy menekülnöm kéne, amíg lehetőségem van rá.

– Most biztos arra gondolsz, hogy téged nem eszlek meg – mondja magabiztosan, mintha, már is a kezei között lennék. – Tévedésben vagy! – nevet fel.

– Nem vagyok ugyanolyan lélek, mint a többi – mondom zavartan. Bátorságom elhagyott sajnos, helyette rémület tölt el.

– Lehet, hogy most meg vagy láncolva, de ahogy láttam, nem lesz ez így örökké.

Úgy beszél, mintha bele látna a jövőmbe. Lehetnek nekik is képességeik? Mennyi mindent nem tudok róluk. Szinte semmit! Elönt a tehetetlenség érzése.

– Elrabolhatnálak és magam is kiképezhetnélek, de nem állsz még készen. Nem gondoltam volna, hogy találok egy ilyen lelket, de ha már így alakult, akkor idővel megszerezlek magamnak.

Pontosan elém lép, épphogy nem ér össze a testünk. Felemeli a kezét, majd a hajamat kezdi el simogatni, s egy gyors mozdulattal kitép egy szálat. Minek kellhet neki? A fejemhez kapom a kezemet és azonnal dörzsölni kezdem azt a részt, ahonnan kirántotta.

– Most pedig távozom! Viszlát! – mondja mosolyt húzva az arcára, majd átmegy a hozzá legközelebbi falon.

Ezek szerint vannak neki is képességei – állapítom meg.

Még állok itt pár percet a sokk hatása miatt, azután villámlok vissza a tengerpartra. Úgy lihegek, mintha emberként egy egész maratont lefutottam volna.

Képes lenne az én lelkem is felfalni? Mivel még megláncolt léleknek számítok, így nem tud, tehát a többiek nincsenek és nem is lesznek veszélyben, ami megnyugtató. Leülök ismét a homokba törökülésbe, mint az elején. Becsukom a szememet és meditálok, ám Eron megtöri a nyugalmam.

Evelyn! Hol vagy?

A fejemet jobbra-balra döntöm, majd villámlok Eron mellé. Teljesen megleptem, hiszen normál esetben nem tudjuk behatárolni, hogy hol a másik, én most mégis megtettem. Hogy sikerülhetett?