Érted adtam a lelkem

29. fejezet

Evelyn

Reggel hét óra van. Előszedem az egyik elegánsabb, fekete ruhámat, a hajamat feltűzöm. Egy fekete szemüvegben lépek ki a kert leghátsó részébe, ahol a társaim állnak egy körben. Nevetségesnek tartom, hogy így ragaszkodunk emberi mivoltunkhoz. Sírok mellett állunk. Szürke fejfákon ott hevernek a társaink nevei, melyek felett sírdogálnak páran.

Melzenor is megjelent, hogy tiszteletét tegye. Sajnálja, de ő se menthet meg mindenkit. Itt vagyok, de a gondolataim valahol máshol járnak.

Eron közelít felém. A virágokat ő is elhelyezi a sírokon, ahogy mindenki más. Lágyan megfogja a kezemet. Szerettem éveken át, de tegnap valami megváltozott bennem. Összezavarodtam. Túl sok dolog jár a fejemben, nincs időm, erőm arra, hogy foglalkozzak vele. Talán Melzenor megért engem.

A temetés után sem áll meg az élet. Ideje minden újoncot felavatni. Kénytelen vagyok én is segédkezni, mint felsőbb rangú. Mindegyik megláncolt lelket munkára fogunk. Ideje terjeszkedni, nincs idő gyászolni.

***

Sokan szenvedtek, de nem volt más választásuk, ha már ide kerültek.

Eltelt újabb egy év.

Germ felől semmit nem hallottam, és talán jobb is. Eronnal megbeszéltem a dolgokat, és kértem, hogy adjon időt. Természetesen megértett, és békében váltunk el ideiglenesen.

Időm nagy részét tanulással töltöm a lakosztályomban. Pár oldal, és kívülről fújom a Lánctalan című könyvet. Micsoda profi vagyok, sikerül pár év alatt megtanulni. Vajon volt olyan, akinek rövidebb idő alatt sikerült?

Nos mindegy... Újabb fekete boríték csúszik át az ajtóm alatt. Kapkodva rohanok az ajtóhoz, amit nagy lendülettel kinyitok, és tekintetemmel a boríték hozót keresem, de már nincsen sehol. Miért is lepődök meg? Lehet kamerát kéne kirakjak. Igen! Hogy ez miért nem jutott előbb eszembe? Homlokom csapom magam. Néha kész katasztrófa vagyok.

Sikeresen felszerelek egy spéci kamerát, amit igyekeztem elrejteni a szemek elől. Az sem kizárt, hogy láthatatlanná tud válni az illető, nem lepődnék meg.

Felöltözöm a munkaruhámba, a kezembe veszem a táskámat, bele a fekete dobozt, majd villámlok a megjelölt helyre, ami ismét New York. Csöppet rossz előérzetem van, de nincs mit tenni, ha találkozom vele, majd eldől, mi lesz.

A Central Park egyik csendesebb részénél vagyok. Nem látok most sok embert. Ahogy a múltra próbálok gondolni fájdalmat érzek, és rengeteg kérdés vetődik fel bennem. Amióta itt vagyok sok kérdésemre kaptam választ, de maradtak megválaszolatlanok bőven.

Helyet foglalok az egyik padon, melyhez közel van egy vízcsap, ami körül tócsa áll. Mély levegő vétel után hátra hajtom a fejemet és a fölöttem lévő fák lombját nézegetem.

Szeretem az őszt, de csak a színes falevelek látványa miatt. Szeretek felnézni rájuk, és amikor elkezd fújni a szél, akkor könnyed lendülettel engedik el a fa ágát, hogy útnak induljanak a levegőbe, majd a földön végezzék be sorsukat.

Lépteket hallok, ezért reflexszerűen odakapom a tekintetem. Egy magas, százkilencven centi körüli férfi tart felém. A sötétbarna hajába belekap a szél. Egy fekete öltönyt, s nyakkendőt visel. Elegánsan öltözött, üzletember talán.

Mosolyogva sétál felém, mintha ismernénk egymást, de nekem csöppet sem ismerős a karakteres arca.

– Szia! – int felém kedvesen mosolyogva. Én csak ülök itt nagyokat pislogva, teljesen lesokkolt. Ez a helyes férfi, ismer engem valahonnan? A fejem kapkodom jobbra-balra, de nem látok a közelben senki mást. Ráadásul, hogyan képes látni engem? Az emberek csak haláluk után tudnak, de ő nagyon is élő.