Érted adtam a lelkem

12. fejezet

Evelyn

– Új lakók érkeznek? Megláncolt lelkek? – csillan fel a szemem. Eddig csak hárman laktunk itt. Számunkra elég megtisztelő, hogy egy kastélyban lakhatunk Melzenorral, de most még másokat is ideenged. Sem Eron, sem Melzenor nem akar válaszolni arra a kérdésemre, hogy miért csak hárman vagyunk itt... Azonnal kerülik a témát, ha felhozom. Többesszámban beszélnek mindig, hogy kik gyűjtik a lelkeket, stb, de hogy a többi megláncolt lélek hol van, azt nem tudom...

Most meg... Hirtelen jönnek hozzánk ilyen lelkek. Mi okuk ideköltözni? Most változtak át, vagy eljöttek valahonnan? Mégis honnan?

– Igen. Két férfi, és egy nő fog jönni – meséli, és folytatja tovább. Velem valahogy közvetlenebb, mint Eronnal, de fogalmam sincs, hogy miért. – Lehet, még nem mondtam, de mivel az emlékeid már sosem fognak visszajönni, így annyit elmondhatok, hogy harmincöt évesen haltál meg. Most úgy nézel ki, mint huszonöt évesen. Nem számít, hány évesen halnál meg, akár nyolcvan, akkor is úgy néznél ki most, mint mikor még huszonöt voltál.

Meglepetten bólogatok. Ez egy jó dolog, ha nem változik a külsőm, megmarad olyan fiatalon és üdén, amilyen az életem azon részén volt.

– Eron harminc évesen halt meg, ezt neki is elmondtam, de többet ő sem tud a múltjáról. Valójában az összes megláncolt lélek ember volt az előző életében.

– Tényleg? – kérdezem meglepetten.

– Igen. A lakókra visszatérve. Elég nagy a kastély, gondolom feltűnt neked is, ezért rajtuk kívül is fognak még mások jönni, hogy egyre többen legyünk, s több lelket tudjunk megmenteni.

Tehát teljesen új húsok jönnek. Melzenor vajon mióta csinálta ezt ketten Eronnal? Sejtésem szerint máshol is laknak lelkek, akik Melzenornak dolgoznak, de az is lehet, hogy rajtunk kívül nincs más, ami elég hihetetlenül hangzik.

– Értem, akkor ez jó dolog! Örülök neki! – mosolygok, közben lassan felülök az ágyban. – Eron hol van?

– Eron? – köszörüli a torkát, majd köhint egyet zavartan. Ő biztos egy Isten? Nem mindig viselkedik úgy, bár ki tudja... Nem tudhatjuk milyen egy Isten, amíg nem találkozunk eggyel. Eddig biztos hamis következtetést vontam le ismeretlenben.

– Hol van? – faggatom továbbra is ökölbe szorított kézzel.

– Nem akart eltűnni, amikor kértem. Pontosabban, amikor rosszul voltál és ki akartam törölni az emlékeid, akkor jelent meg. Kértem, hogy menjen el, de csak kérdezősködött, szóval elteleportáltam... – kerüli a tekintetem. Talán valami olyan helyre, ahol amúgy nem szívesen lenne? Vagy nem tud visszajönni? – ráncolom a szemöldökömet.

– Hova küldted? – kérdezem szúrós szemmel. Szegénykémet hova küldhette? Irdatlan gyorsan kezdem el kócolni a hajamat. Hogy gondolhattam arra, hogy „szegénykém"? Nem az enyém! Kipirulva fordítom oldalra a fejem, Melzenoron látszik is, hogy értetlenül néz felém.

– Jól vagy? – kérdezi, miközben majdnem megérinti a vállamat, de észbe kap és visszahúzza a kezét. – Egyébként feltűnt, hogy tegezel? Igaz, én is téged, de az más.

– Tényleg? – nevetek kínosan, közben a hajamat rakom helyre, mert most egy szalmaboglyára hasonlít. Szépen nézhetek ki.

Erre már nem mond semmit, csak húzza a száját. Talán nem kellene tegeznem?

– Figyelj, ha hárman vagyunk, gondolok még Eronra, akkor tegezhetsz. A többiek előtt elvárom a tiszteletet! Látniuk kell a példát.

Vigyorogva bólogatok.