Érted adtam a lelkem

32. fejezet

Evelyn

Chris mosolyogva pillant egy utolsót felém, majd porrá válik, amit elfúj a szél. A férfi, akit egész életemen át szerettem, akiért eladtam a lelkem, aki még most is szeret, ebben a percben vált semmivé. Számomra megáll az idő. Ez tényleg megtörtént?

Valami olyan érzés kerít hatalmába, amire abszurdum nem számítottam. Eddig is rengeteg fájdalmat kellett elviselnem, amikről azt hittem, nem tudok elviselni, de ez más.
Végre visszakaptam az emlékeim, találkoztam vele, megöleltem, magamhoz szoríthattam, ám csak egyszer, de már ez is tilos volt. Több év után... Egy nagyot sóhajtok.
A szomorúságom mérhetetlen haraggá válik. Dühös vagyok Eronra, aki kioltotta az életét. Melzenor pedig engedélyt adott rá. Hogy tehette? Az én...

– Bármit megadtam volna, hogy újra vele lehessek... – kiáltom Eronnak. – Bármit, érted? – Ökölbe szorítom a kezemet. – Hogy is érthetnéd... – suttogom magam elé zokogva. – Az életem és a lelkem adtam azért a férfiért – mutatok arra a helyre, ahol nemrég állt. – Visszakaptam az emlékeimet, megbirkóztam velük, s mily véletlen, találkoztam vele, és ő is emlékszik rám, ő is szeret engem, erre te! – emelem felé a kezemet. – Megölted! – ordítom torkom szakadtából, ingerülten.

Melzenor kitágult pupillával néz rám. Általában kifejezéstelen arccal bámul előre, de most... Vajon mire számít?

– Ne merje kitörölni az emlékeimet! – parancsolok a férfira határozott hangon.

– Te... – mutatok Eronra, de nem fejezem be a mondatom, mert valami olyan érzés kerít hatalmába, amit nem tudok irányítani. Valami történik a testemmel.

A földre rogyok, ahol a tenyeremmel támasztom meg magam, s a fejemet lógatom a föld felé. Fáj mindenhol. Hirtelen megjelennek a szemem előtt a láncok, melyek a testemből jönnek ki. Vastag, fekete fémdarabok, amik szorosan kapcsolódnak egymásba. Fájdalmasan, de erővel kiszakítom őket magamból. A tetoválás is eltűnik a mellkasomról.
A testem átalakul. Pár pillanat az egész, mégis hosszú perceknek tűnik.

Egy mély levegőt veszek. Az arcom kifejezéstelen. Felemelem a fejemet, majd lassan felállok és kihúzom magam. Értetlenül néznek rám.

– Evelyn, te... – mutat rám meglepetten, tátott szájjal az Isten. Még sosem láttam ilyennek. Mintha félne valamitől.

– Én mi? – kérdezek vissza flegmán.

– Egyedül tépted le a láncaid, minden varázslás nélkül! – Valószínűleg nem tudja hova tenni a történteket, de én már tudom, mi váltotta ki, hiszen egyértelmű.
Eron meg sem tud szólalni, csak bámul rám, mint egy kirakati babára. Bámuljon csak, amíg tud.

– Evelyn !

– Maga, csak ne kiabáljon velem! – mordulok rá.

– Nem félsz tőlem, pedig kellene... – mondja mély hangon Melzenor, és normál esetben megijednék, de már nem az vagyok, aki régen.

– A tested... – mutat rám ijedten Eron.

Igen. Nem vagyok annyira szörnyű látvány. Emberi alakom van, csak vékonyabb és izmosabb a testem, kevesebb zsír van rajtam. Lenge, szakadt piros ruhát viselek, de ami szembetűnőbb az a koponya kinézetű maszk a fejemen, amit az előbb tapogattam ki. Valamiért nem ijeszt meg, ez már a részem. A kezem ismét a maszkra emelem, s próbálnám levenni, de nem megy.

– A teste olyan, mint... – Elakad a szava, s nem is várom, hogy befejezze, mert nem érdekel.

Egy szempillantás alatt Eron mellett termek, és kicsavarom a tőrt a kezéből, majd eldobom. Eronnak nincs olyan teste, mint nekem, ő érzi a fájdalmat. Az érzéseim iránta kiszaggattam magamból, mint a gyomokat, és már csak haragot, gyűlöletet érzek iránta. Egyszerűen elborul az agyam. Nem látok tisztán? Vagy éppen ellenkezőleg! Most tisztult ki igazán a látásom.