🔮HÓGÖMB (Larry, Ziall ff) 🔮 BEFEJEZETT

🔮 Tűzvonal 🔮

- Gyere, Boo, ne maradj le, kisfiam! Nem szeretnélek elveszíteni ebben a tömegben - figyelmeztette szeretettel egyetlen gyermekét Mark Tomlinson.

- Jövök már, apa, csak szerettem volna megnézni azokat a repcsimodelleket. Volt igazi Tomcat, annyira csúcs!

Drágám, az adventi vásárnak az a lényege, hogy minden "csúcs"-mutatott idézőjelet ujjaival Mark - de ha annyira tetszik, holnap visszajövünk és én is megnézem, jó? Most viszont siessünk, mert Lizette minket eszik meg vacsorára, ha nem érünk haza időben - ezzel kézen fogta gyeremekét és elindultak az egyik kis mellékutcában parkoló autójukhoz. A kis nyolcéves Louis apró lábaival sietősen követte édesapját. Vastag, bojtos piros sapkát, meleg pufi kabátot viselt, egyujjas, szintén piros kesztyűbe bújtatott kezecskéivel szorította Mark hatalmas tenyerét.

Ketten éltek egy hatalmas villában London egy elitebb negyedében, körülbelül húsz percnyi autóútra a vásár helyszínétől. Mark imádott feleségét egyetlen gyermekük születésekor vesztette el, egy nem várt súlyos komplikáció következményeként. A kis Louis így nem ismerhette meg az édesanyját, aki olyan szeretettel várta a világra jöttét. Mark azóta sem talált párt magának, Lizette, a spanyol házvezetőnőjük viselte gondját a gyermeknek és tartotta rendben a házat már hosszú évek óta.

A mellékutcába befordulva meg is pillantották a villanyoszlop alatt álló Fordot, megszaporázták a lépteiket, hogy minél hamarabb érezhessék a fűtés okozta kellemes meleget. Egyik pillanatról a másikra azonban kisebb tömeg lepte el a békés utcácskát kétfelől és hatalmas dörrenésekkel, villózó torkolatfényekkel nyitottak tüzet egymásra. Louis nagyon megijedt, riadtan bújt termetes édesapja oltalmat adó árnyékába, ám a férfi néhány másodperc múlva egy hangos és fájdalmas kiáltással a földre zuhant.

- Apa! Apa! -szólongatta sírva Markot a kisfiú - Apa, kelj fel, menjünk innen gyorsan, hallod??? Apa! Édesapa! - Louisnak hamar rá kellett jönnie, hogy apukája már nem fog a koszos aszfaltról felkelni. Mellkasán a vértócsa egyre terebélyesedett és a férfi nem mozdult. Kezének szorítása is engedett, ami végtelen félelemmel töltötte el a gyermeket. - Apa! Félek! Légyszi kelj fel, kérlek szépen! - kiabálta teljes pánikban, miközben körülötte repkedtek a golyók, és hullottak az emberek. A gyönyörű havas úttestet vörösre festette a sok vér.

Erős karok ölelték át hirtelen hátulról és kezdték elrángatni apja holtteste mellől. Louis kapálózott és visított, próbált menekülni, de nem járt sikerrel.

- Maradj nyugton, hallod? Öcsi! Ne rúgkapálj, biztonságba teszlek!- szólt az idegen hang a háta mögöl. Amennyire tudta, lent tartotta a fejüket, úgy húzta be egy közeli kapualjba. Ott a földre vetette magukat és testével óvta a reszkető kisfiút. Aztán felült, hátát a jéghideg falnak támasztotta majd maga elé ültette a szipogó Louist.

- Figyelj! Most rohadtul nem mozdulhatunk innen! Ezek kinyírnak, ha visszamegyünk.

- De az apukám...- kezdte volna Lou, mire a mögötte ülő csak szomorúan rázta a fejét.

Apukád meghalt, érte már nem tehetsz semmit, de magadat még megmentheted, csak nyugodj le! Mindjárt elcsendesednek.

Louis hátrafordult. Egy nála pár évvel idősebb, piszkos arcú fiú volt a megmentője, akinek kicsit hosszabb, ápolatlan, göndör hajára szinte ráfagyott a szállingózó hó. Elnyűtt kabátot és vékony nadrágot viselt, cipőjén több volt a lyuk, mint egy svájci sajton. Mégis volt benne valami megnyugtató. Talán a hatalmas zöld szemei, talán a vastag, szépen ívelt szája, vagy a féloldalas mosolya, Lou nem tudta eldönteni, de érezte, hogy zaklatott szívverése lassan alábbhagyott. Közelebb húzódott hozzá, a srác pedig valamit előkotort a zsebéből. Lou kezébe adta és tovább duruzsolt a fülébe.

Ezt még az apámtól kaptam, az egyetlen emlékem tőle. Nézd, milyen békés...ha nagyon elkeseredem, vagy elfog a félelem, mindig ezt nézegetem - Lou érdeklődve figyelte az öklényi hógömböt, amit az ismeretlen most a feje tetejére fordított, aztán vissza, s ettől úgy nézett ki, mintha sűrű hóesés borítana be egy fenyőktől övezett utat, amin két gyerek szánkózott nagy vidáman.

- Ezek akár mi is lehetnénk. Mit gondolsz, eljönnél velem egyszer csúszkálni? Szánkóm nincs ugyan, de vastag kartonból téphetünk ülőkét, az is jó móka.

Louis ráemelte könnyáztatta tekintetét újdonsült barátjára, aki ránézésre olyan tizenkettő-tizenhárom éves lehetett. Vele a nagyobb fiúk sosem álltak szóba az iskolában, mert még a koránál is fiatalabbnak nézett ki nyeszlett alakjával és hatalmas, ártatlan égszínkék szemeivel.

- Én...szeretném... gyere velem haza, Lizette főz nekünk forró csokit, meg átmelegedhetsz.

A fiú vágyakozva gondolt a meleg kakaóra, a fűtött szobára, ami neki már hosszú évek óta nem adatott meg. Mióta az utcán él, a teleket fagyoskodva, éhesen vészeli át. Néha talál szállást egy-egy éjszakára, de valaki mindig jön, aki el akarja vinni valami intézetbe, amiből ő köszöni szépen, nem kér. Egyszer elhitte, hogy neki is lehet otthona, mikor egy jóravalónak tűnő házaspár kivette onnan, de hamar rá kellett jönnie, hogy csupán egy cselédre volt szükségük, aki a legalantasabb munkákat elvégzi a ház körül és jó bokszzsákként szolgál két nagyobb, elkényeztetett gyerekük számára. Ahogy tudott, megszökött, s azóta messzire elkerüli az intézeteket, nehogy kiadják még egyszer egy ilyen borzalmas helyre. Akkor inkább az utca. itt tudja, mire számíthat. Nem sok jóra, az igaz, de legalább kiszámítható. Ételt meg tud lopni magának, ha már nem bírja a korgó gyomrát, van benne gyakorlata. Bár folyamatos körözés alatt áll, mint visszaeső tolvaj, még egyszer sem került zsarukézre, fürge mozgásának köszönhetően mindig sikerült meglógnia a hatóságok elől.

A távolból közeledő szirénák hangja törte meg a fegyverropogás szinte monoton zaját. A lövöldözők futásnak eredtek a szélrózsa minden irányába. A srác is felkapta a fejét és sietősen talpra ugrott.

- Jó lenne, de most mennem kell. Ég veled, vakarcs! - intett, és mire Louis kettőig számolhatott volna, már egyedül ült a jeges aszfalton a hógömböt szorongatva.

Csók, drágáim!

Elkezdtem...annyi minden van ebben a történetben, amit szeretnék elmondani, hogy muszáj volt lekörmölnöm legalább az első fejezetet. Aztán majd meglátom, milyen lesz a fogadtatás. Ha pozitív, akkor folytatom, ha nem találjátok érdekesnek, még nem késő abbahagyni. Szóval emiatt nagyon szeretném, ha pár szóban elmondanátok, mit gondoltok róla. Ölelés.

xx