🔮HÓGÖMB (Larry, Ziall ff) 🔮 BEFEJEZETT

🔮 Hallgatlak 🔮

- Mi a fene volt ez? - kérdezte Liam. Miután sikeresen megállította Jason földbe csapódását, a karjaiba kapta és Lou irodájába szaladt vele, még mielőtt kitört volna az általános pánik a gyerekek közt.

- Nem...tudom - lihegte a fiú. A díványon feküdt, Liam mellette ült és aggódva figyelte ahogy reszket még mindig. Fel akart állni, hogy hozzon neki egy kis vizet, de Jason megragadta a karját és kérte, hogy maradjon. Akármennyire nem kedvelte őt a férfi, mellette mégis nyugodtabbnak érezte most magát. Nem akarta, hogy elillanjon a pillanat. Liam visszaült a pamlagra és mélyen a szemébe nézett.

- Máskor is történt már hasonló?

- Párszor...igen - vallotta be.

- Mi váltja ki? - Liam jól ismerte a pánikroham jeleit, hisz maga is átélte jó párszor az édesanyja és öccse elvesztése után.

- Csak...egy rossz emlék... de most... már jól vagyok, köszönöm, Mr Payne - Jason felült, Liam pedig a szemeit forgatta. Kezdett elege lenni a „köszönömmrpayne"-ekből.

- Oké. Először is Liam vagyok, szerintem te vagy az egyetlen, aki még mindig uramoz, és baszott kellemetlen, főleg mert alig vagyok idősebb nálad. Másodszor, semmi szükségem a háládra. Nem azért teszek bármit is, hogy köszöngesd itt nekem naphosszat.

- Igen, de... maga gyűlöl engem...- hajtotta le szomorúan a fejét Jason - és mégis segített rajtam és...

- Na jó. Ezt most fejezd be - fakadt ki Liam. Tudta, hogy elcseszte már az elején, hisz ez a kis vörös nem tehetett arról, ami vele történt és amiért míg él, nem bocsájt meg magának - Nem gyűlöllek. Tudom, hogy durva volt, amit mondtam, és az is, hogy elzavartalak innen. De nekem sem könnyű mostanában.

- Igen, tudom. Láttam a képet a konyhában és én...nagyon sajnálom...Liam...- a férfi először fel akart ugrani és tombolva elszaladni, de Jason tekintete a díványhoz szegezte. Egyszerűen képtelen volt mozdulni. Azok a szemek annyi mindent rejtettek... először is szerette volna megfejteni, mi ez az eddig soha nem látott árnyalat. Nemcsak egyszerűen kék...nem. Jóval sötétebb, mint Louis azúrjai, mégis tisztább, mint Niall kristálykékjei. Mihelyt lehetősége lesz rá, kiguglizza, mire hasonlít a leginkább. Sokkal fontosabb volt számára viszont az az ismerős csillogás, amit szintén nem tudott hová tenni, pedig biztos volt benne, hogy látta már valahol. Ez nem olyasmi, amit csak úgy el lehet felejteni. Ez...egy benyomás. Egy érzés. De mi ez és hol látta ezelőtt?

Louis és Harry rontott be nem túl diszkréten a színesre mázolt ajtón.

- Jól vagy, fiú? - kérdezte Harry - minden rendben? Mi történt?

- Igen, már jól vagyok, egy kicsit megszédültem csak - válaszolta kissé szégyellősen Jason. Még sohasem látta a smaragd szemű férfit, de abból, amilyen birtoklóan fogta Louis kezét, egyértelmű volt számára a kapcsolatuk mibenléte - Liam szerencsére ott volt és nem sérültem meg.

- Igen, azt láttam, úgy omlottál a karjaiba, mint egy kis menyasszony, akinek túl szorosra húzták a fűzőjét - röhögött fel Harry, mire egy erős lökést érzett az oldalán Louis csontos könyökétől.

- Biztos oké minden, Jason? - szállt be a gondoskodó Louis is a beszélgetésbe.

- Tökéletesen - Jason felállt a díványról, mintegy demonstrálva, hogy igazat mondott - sétálok egyet, az mindig jót tesz. Köszönöm az ajándékot, nagyon...jól jött.

- Ugyan, semmiség - felelte Louis. Jason kilépett az irodából és csendben becsukta maga után az ajtót. Mivel semmilyen korlátozás nem vonatkozott rá a kora miatt, kivéve a tízórai takarodót, fogta a kabátját és járt egyet a környéken felavatva az új headsetjét.