Mi a közös Gerdában és Gergőben?
Azon kívül, hogy ugyanarra az egyetemre járnak, ugyanabban a városban laknak, közös tesi kurzuson vesznek részt, a testvéreik legjobb barátnők, ráadásul gimnáziumi éveik alatt évfolyamtársak is voltak, körülbelül a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Hülye meló – fújtattam, miközben megnyomtam a leszállásjelzőt a buszon. Már kezdett sötétedni és hiába voltunk már közelebb a tavaszhoz, mint a télhez, azért még délután fél 6 magasságában már nem volt teljesen világos. Ezért is utáltam többek között a munkámat. Először is, sötétben kellett hazajárnom, ami nyáron nem volt vészes, télen már annál inkább, főleg a dombos, keskeny utakon, ahol még a közvilágítás is gyér, nem kellemes egyedül felvarázsolni magamat a házunkhoz. Másodszor, hogyha a munkatársak 80%-ával nem is volt különösebb problémán, főleg, hogy itt dolgozik Ilda is, aki szintén CJE-s és jogi karon van, így tudunk pletykálni a tanárokról, még az a 20% zavaró tényező, attól ugyanúgy ott van, Zoé és Debóra személyében, akiket a jóisten úgy teremtett meg, hogy semmilyen munka elvégzésére nem alkalmasak. Ha a pénztárban vannak az a baj, ha ki kell adniuk a netes rendeléseket, akkor az, ha pakolni az, ha a próbafüléből kell kihozni az otthagyott ruhákat, akkor meg az. Mindig találnak valamit, ami miatt sírni tudnak és ez kibírhatatlan. Nem hiába van a táskámban mindig fejfájáscsillapító, mert szükség van rá. Anya ki is volt akadva, amikor közöltem vele minden egyes alkalommal, amikor a gyógyszertárba ment kiváltani Ica mama gyógyszereit, hogy vegyen, mire azzal érvelt, hogy nem olyan vészes az, csak hozzászoktatom a szervezetemet, aztán amikor bejött pár nappal később, mindketten velem voltak egy műszakban. Fél óra után, teljesen megértette a helyzetemet. Harmadszor és végezetül pedig, szimplán messze volt. Nem az egyetemtől, mert onnan még hamar is beértem a belvárosba, de otthontól annál inkább.
- Jó lesz, na – próbált nyugtatni Eszter, aki miután könnyek között elszakadt Dextertől, jött be velem a plázába, hogy a kezdésemig hátralévő időben, ajándékot keressünk a húgomnak, Fédrának a holnapi, hatodik születésnapjára.
- Egy olyan alkalmat mondj nekem, amikor nem akadtam ki hangüzenetben neked – vontam fel kérdően a szemöldökömet, várva a válaszát. Minden egyes dolgozós napomon, miután végeztem, helyzet-, illetve sztorijelentést adok neki, ami lehet, hogy nem érdekli, de ha hossz perceken keresztül tud nekem arról beszélni, hogy a csokis kekszben mennyi kalória van és ő már megevett két dobozban egy délután alatt, ami meg engem nem érdekel, de végighallgatom mindig, elvárom tőle is ugyanezt.
- Olyan leszel lassan, mint Axel – kanyarodott el a témától, miután szerintem nem jutott eszébe egyetlen ilyen esetben. Hát valószínűsíthetőleg azért nem, mert nem volt.
- Legalább hasonlítanánk, ha már testvérek vagyunk – vontam meg a vállamat és Esztert követve, leléptem a buszról én is. Tény és való, hogy a vérszerinti bátyám, Axel, pontosan ugyanúgy szenved minden egyes nap a munkahelyén, mint én, sőt még jobban is. Annyi különbség van kettőnk között, hogy én felmondhatok akármikor, mert nem vagyok rászorulva arra, hogy egyetem mellett még dolgozzak is, hiszen otthon lakok, anyáék eltartanak, addig ő, már a kezében tarthatja a diplomáját egy ideje és kényszerítve van arra, hogy dolgozzon. Amit nem mellesleg gyűlöl.
