𝐍𝐄𝐌 𝐕𝐀𝐆𝐘𝐎𝐊 𝐀 𝐃𝐀𝐃𝐃𝐘𝐃.↣kookmin ✓

•49•

Sajnálom, anya.

◈ ━━━━━━━ ⸙ ━━━━━━━ ◈

az elvesztegetett idő 3/3

18:15, a kórházban

tekintete elhomályosult, de, hogy a könnyektől, vagy a hirtelen rátörő szédüléstől, azt nem tudhatta senki. mikor az orvos közölte vele, hogy az édesanyja, meghalt, azt hitte viccelt.

de miért viccelt volna ilyennel bárki is?

mikor látta, hogy nem nevetett, úgy érezte széthasad a szíve. a fájdalomtól összegörnyedt, és levegő után kapott. nem hitte el. nem akarta elhinni. hazudik.

— elveszítettem. — suttogta összetörten. arra gondolt, hogy tegnap mennyi mindenről beszélgettek. még sosem érzett olyan boldogságot, és nyugalmat, mint akkor. az édesanyja karjai között volt – már amennyire a körülmények megengedték neki –, ahol nem érhette őt semmi rossz. hallhatta a nevetését, láthatta a mosolyát, érezhette gyengéd simogatását...minden, amire vágyott, ott volt akkor. megadatott neki, csupán pár órára, hogy aztán örökre elveszítse.

— részvétem uram. — tompán hallotta az orvos mély, cigarettától reszelős hangját. a füle sípolt, ahogy összeszorította a szemét, amelyből kibuggyant egy könnycsepp.

nem tudta feldolgozni.

egyszerűen képtelen volt rá.

— ha megteszi, hogy itt vár pár percig, akkor elszaladok az édesanyja személyes tárgyaiért. — simított végig kedvesen a vállán, ám jimin nem válaszolt.

őt már nem érdekelte semmi.

mindent elveszített.

akkor mi értelme lenne életben maradnia?

kirohant a kórházból, majd a parkoló felé indult, hogy átvágjon rajta. még emlékezett rá, hogy az utca végén volt egy vegyesbolt, ahol régebben pengét vett magának. csak remélni tudta, hogy nyitva lesz, és hogy nem kell várnia.

azonban valami meggátolta őt abban, hogy tovább menjen. egy erős kéz fonódott csuklója köré, majd egy határozott mozdulattal visszarántotta jimin-t. a fiú könnyein át kivette az előtte álló személy márkás ruhaneműit.

— apa? — kérdezte halkan, s ráparancsolt magára, hogy azonnal hagyja abba a sírást. nem lehet ilyen gyenge az apja előtt.

— bőgsz, mint egy kislány, mert meghalt? tudtad, hogy ez lesz, akkor meg minek hisztizel, hm? — kiabált rá a férfi. — fogadni mernék, hogy tovább bírta volna, ha te nem jelensz meg. kurva nagy csalódás lehettél neki, ezért adta fel. a te hibád jimin. minden a te hibád. megölted az anyádat!

— hazudsz! — kelt ki magából, ám a fejében visszhangzott, amit az apja mondott.

"tényleg így lenne? én öltem meg? azzal, hogy...hogy más vagyok? csalódást okoztam neki, ismét."

— nem, fiam. — gunyorosan mosolygott, majd elengedte őt. — remélem kinyírod magad, te semmirekellő, ha már képes voltál ilyet tenni. — nézett végig rajta undorodva, azzal az autójába pattant, s elhajtott.