Felejteni (Haikyuu)

Huszonharmadik

A tavaszi szél óvatosan kavarta fel a már színüket vesztő cseresznyeszirmokat. Pár hét múlva véget fog érni a virágzás, ebben mindenki biztos volt. Szeretett volna örökre a tavaszban ragadni. Békés volt, langyos, és csodaszép. Pont kellemes volt szinte minden tevékenységhez. Egy hosszú lépéssel leszállt a buszról, és megint elindult a számára már (sajnos) megszokott úton a temető felé, de ismét megállt, amikor odaért a hatalmas fa alá, ami alatt mindig elhaladt. A fa virágainak nagy része még megvolt, de a kerítésen kívül már látni lehetett a folyamatosan fakuló szirmokat. Nem gondolkodott túl sokat, fellépett a kőkerítés aljára, majd megkapaszkodott az egyik száraz deszkában, és imádkozott, hogy még véletlenül se törjön le, miközben a fa felé nyújtózkodott. Amint sikeresen elkapta az egyik ágat, egy határozott mozdulattal letört egy kis gallyat, majd leugrott a kerítésről, talpa gyengéden találkozott a betonnal. A gyakorlásoknak hála megtanulta, hogyan is kell rendesen földet érni bármilyen helyzetben. Lassan tovább sétált, maga előtt két kézben tartva a kis ágat, szörnyen vigyázva, hogy egy szirom se kerüljön le róla, amíg el nem éri úticélját.

- Lassan vége a tavasznak. Legalábbis annak a résznek, ahol virágzik a cseresznyefa - mondta, miközben a sírkő előtt térdelt - Ettől függetlenül minden ugyan olyan gyönyörű. Szerintem neked is tetszene... Bár, most mást is szeretnék mesélni - kezdett bele halkan - Új embereket ismertem meg. Viccesek, és nagyon sokat segítenek nekem. Mindenben, hogy őszinte legyek. Azt hiszem, barátok is vagyunk. Hárman szoktunk együtt röplabdázni. Egyszerűen veszettül jó a hangulat, minden egyes alkalommal. Az egyikőjük kicsit hasonlít rám... mindketten csendesek vagyunk. A másik, hát... Masayori kaliberű. Mikor találkoztak, egész jól elszórakoztak. Szombaton meg... életem első igazi röplabda megmérettetése lesz - mondta, és érezte, hogy a büszkeség feszíti a mellkasát - Azért fogok küzdeni, hogy a csapat tagja lehessek, szóval ha be is kerülök... nem fogom őket olyan nagyon a mélybe húzni a tapasztalatlanságommal. Asszem... - erősen beszívta a levegőt, majd egy hangos sóhajtás kíséretében ki is engedte - Megígértem nekik, hogy nem fogok elkésni a találkozóról, szóval azt hiszem, most le kell lépnem. Jövő héten több időt leszek itt, mert... mert valószínűleg több mesélnivalóm lesz - mondta, majd elfordult, és lassú léptekkel kisétált a temetőből.

Néha saját magát is meglepte, hogy már szinte könnyen vette ezeket a szerdai napokat. Nem, ez nem a jó szó rá. Leginkább azt próbálta elérni, hogy ne legyen még egy olyan lelki összeomlása, mint pár héttel ezelőtt volt. Bármit megtett volna, hogy ne történjen meg ez megint. Nem azért, mert sajnálta magát, hanem mert... látta édesanyja arcán, hogy mennyire aggódik érte. Látta az arcán a változást, megértette, hogy ez az egész nem csak róla szól. Nem csak ő vesztett el valaki pár hónapja azon az éjszakán a kórházban. Ők is. Mindenki más körülötte, aki ismerte őt.

Ahogy otthona és a buszmegálló közötti szakaszon sétált, többször is ránézett a telefonjára, mint aki attól fél, hogy ha akár egy pillanatra is lankad a figyelme, az idő teljesen elfut felette, és lekési a gyakorlást. Amikor kinyitotta a ház ajtaját, meglepetten tapasztalta, hogy édesanyja a konyhaasztalnál ül, kezében egy bögre gőzölgő itallal.

- A-anya? Hogy-hogy itthon vagy? - kérdezte, miközben lerúgta magáról a cipőt.

- Korábban elengedtek, szóval éppen énidőt tartok. Csatlakozol? - kérdezte, és fia felé nyújtotta a bögrét.

- Pont erről akartam veled beszélni - kezdte, és idegesen elkezdte tördelni az ujjait - Nem tudom, hogy apa mennyit beszélt neked erről de... el szeretnék kezdeni röplabdázni. Az iskolai csapatban, természetesen, és két... - itt megakadt a mondatban, mintha a helyes szavakat kereste volna - Két barátommal együtt szoktunk edzeni. Van a közelben egy kültéri pálya, és ott szoktunk lógni délutánonként.