Masayori és Norio kint álltak a ház előtt. Megint esett a hó. Megint szörnyen hideg volt. Pár perce értek vissza a kórházból. Már teljesen sötét volt odakint, és péntek estének megfelelően, üres volt az összes utca. Minden csöndes volt. A szőke szörnyen nehéz szívvel hagyta ott Mineko-t. Legszívesebben ott maradt volna vele addig, amíg ki nem engedik.
- Lassan elindulok haza - mondta Masayori - Ne maradj fent egész este, jó? - kérte.
- Megpróbálok - motyogta. A felemás hajú csak felsóhajtott, és támogatóan megveregette a vállát.
- Jó éjt - mosolygott, majd elindult a kihalt, sötét utca felé.
- Neked is - mondta halkan - Masayori! - szólt utána, mielőtt teljesen elnyelte volna a sötétség. A megszólított hátranézett a válla fölött - Köszönöm, hogy ott voltál velem - nézett rá hálásan.
- Ez csak természetes. Minden rendben lesz, ugye tudod? Ő is megmondta, hogy nem most fog meghalni - vigyorgott.
Masayori mindig nagyon pozitív volt. A lehető legsötétebb dolgokban is látott valami fényt, és általában jól látta ezeket a dolgokat. Norio ezt is irigyelte tőle. Magabiztos volt, és mindig pozitív. Ennek ő valahogy a teljes ellentéte. Vagyis valahogy úgy. Nem volt negatív, inkább csak realista, ahogy ő mondta.
Hiába ígérte meg Masayori-nak, nem sikerült elaludnia. Könnyes szemekkel feküdt az ágyon, majd a kezébe vette a telefont. Reménykedve nyitotta meg a Messengert, majd a beszélgetést Mineko-val. A fejléc azt írta, hogy elérhető.
Norio-nii: Ébren vagy még?
Mineko alig pár másodpercen belül válaszolt.
Mineko-neechan: Most jöttek ,,jó éjszakát" kívánni. Bár kicsit ijesztő volt a nővér... De a vacsora 10/10 volt
Norio-nii: Jobban vagy már?
Mineko-neechan: Hát, fáj az infúzió. De szerintem rendben leszek
Norio-nii: Holnap elmegyek hozzád, jó? Kell még valami?
Mineko-neechan: Egy ölelés, de az várhat holnapig. Viccet félretéve, hozol nekem egy párnát a szobámból? Meg a rózsaszín takarómat :3
Norio-nii: Meglesz.
Norio hangosan felsóhajtott, és az oldalára fordult. Lehet, hogy csak erre volt szüksége. Hogy tőle hallja, hogy jól lesz. Bár így is ugyanúgy aggódott, mint eddig. Szeretett volna ott lenni vele.
Mineko bentmaradásának napjai lassan egy hétté szövődtek. Az állapota sehogy sem akart javulni. Ez az egy hét alatt 4-5 kilót biztosan lefogyott, hiába ette meg az összes ételt, amit elé raktak. Arca fáradt, és beesett volt, kék szemei alatt megjelentek a fekete táskák, és folyton fáradtan csillogtak. De minden egyes nappal ez a csillogás is egyre halványabb volt.
Norio minden nap bejárt hozzá. Az összes idejét ott töltötte, egy helyben ülve, és Mineko-val beszélve. Minden nap szinte ugyanabban az időben érkezett, és ugyanakkor ment el, és minden nap megígérte, hogy másnap visszajön. Ebben Mineko semennyit sem kételkedett, egy másodperc erejéig sem. Egy dolgot viszont sosem gondolt volna. Hogy egy idő után úgy fogja érezni, hogy nem szeretné látni a testvérét. Nem azért, mert elege volt belőle, dehogy. Egyszerűen csak fájt ránéznie a mindig szomorú fiúra. Ha mosolygott is, látta, hogy az erőltetett volt. Mióta Mineko a kórházban volt, az öcces egyszer sem nevetett. És biztos volt benne, hogy ez a kettejük találkozásain kívül is így volt. Tudta, hogy Norio magát okolja azért, hogy ilyen helyzetben van. És ez volt az egyetlen dolog, amit nem szeretett benne. Inkább magát hibáztatta mindenért, ahelyett, hogy másoknak kelljen elvinnie a bajt. Önfeláldozó volt valamilyen szinten, de ez már bőven túl volt azon.
Ez már a tizenegyedik napja volt Mineko kórházban töltött idejének. Norio, mint mindig, egyedül ment. Masayori eddig két alkalommal ment vele, leginkább lelki támogatást biztosítva, amiért kifejezetten hálás volt neki. A mai nap volt az első, hogy várnia kellett arra, hogy bemehessen a szobába Mineko-hoz. Éppen most végeztek rajta egy újabb vizsgálatot, ami sikeresen még feszültebbé tette Norio-t.
Ahogy egyedül ült az üres folyosón, észrevette, hogy az egyik ajtó résnyire nyitva volt, és pont rálátott az orvosi pulton ülő emberre. Egy első ránézésre fiatal, a magasságából ítélve tőle 1-2 évvel idősebb fiú ült ott. Egy fehér melegítőkabát volt rajta, és a vállán átívelt két türkizkék csík. Egy szintén fehér rövidnadrág volt rajta, a bal lábán még rajta volt a fehér cipő és egy fekete térdvédő, míg a másikon nem. A jobb lábán vastag, fehér kötés volt. A pult mellé egy pár mankó volt letámasztva. Az arcát nem látta, mert a pulton ülő lehajtotta a fejét, és a földet pásztázta. Halkan hallotta, ahogy a bent tartózkodó doktornő megszólal.
- Szerencsére semmi maradandó - mondta, és megkönnyebbülten felsóhajtott - De nem kellene túlhajtanod magad, mert akkor végleg be kellene fejezned a röplabdát. Te is jól tudod, hogy nem most jársz nálam először a térdeddel - a fiú nem válaszolt semmit. Ugyanolyan mozdulatlanul ült ott, mint addig. A doktornő megint felsóhajtott, de ez a sóhaj inkább fáradt volt.
Norio meglepetten kapta oldalra a fejét, ahogy hangos, döngő lépteket hallott maga mellől. Egy nála talán pár centivel alacsonyabb fiú jött felé, a szoba ajtaját szuggerálva, kezeit maga mellett ökölbe szorítva. Erei kidudorotkat a homlokán, bár a szőke enélkül is meg tudta mondani, hogy dühös. Ő is ugyanolyan fehér kabátot viselt, mint a bent ülő, csak rajta hosszú nadrág volt. Ahogy megérkezett a szoba elé, hangosan kifújta a levegőt, majd felemelte a kezét, hogy kopogtasson, de mielőtt a keze találkozott volna a barna, lakkozott fával, az orvos kitárta az ajtót, és kilépett rajta, kis híján nekiütközve a fiúnak.
- Sejtettem, hogy te is eljössz - mondta a nő, és megnyugtatóan megsimogatta a vele szemben álló tüskés haját, majd elsétált, ezzel egy időben a fiú pedig szinte berontott az ajtón.
- Oikawa, én esküszöm, hogy kinyírlak! - kiabálta - Még egy ilyen, és tényleg nem állok jót magamért...
- Iwa-chan! - a pulton ülő egyből felkapta a fejét, ahogy a másik fiú is belépett a szobába. Norio most látta először az arcát. Az eddigi szomorú, nyomott hangulatát felváltotta a széles mosoly az arcán, és ahogy a másikra nézett, szinte ragyogtak mogyoróbarna szemei. A másik dühösen belemarkolt szintén mogyorószín hajába, és közelebb húzta magához.
Norio innen a beszélgetés többi részét már nem hallotta. Pár perccel később mindketten elhagyták a szobát. A barna hajú mindkét kezével a mankókon támaszkodott, de még így is látszott, hogy nehezére esik a járás. A másik pedig nyugodt volt, ellentétben azzal az énjével, aki kb. három perce ment be a szobába. Egyáltalán nem sietett előre, ha a barna hajú megállt, ő is megállt. Ahogy Norio őket nézte, szemet szúrt neki a kabát hátára írt, türkizkék felirat.
Aoba Johsai Volleyball Club
---
Ez rövidebb, mint az megszokott, de nem véletlen. Eredetileg nem ezt terveztem ebbe a fejezetbe, és örülök, hogy végül meggondoltam magam, mert eddig szörnyen egyhangú volt. Szóval, itt is vannak. Az egyetlen Iwaizumi és Oikawa. Remélem, ez a fejezet is tetszett.
By the way, frissítettem a prológust valami sokkal, de sokkal menőbbre, mint ami eddig volt. Túl lehangolónak gondoltam, és már kezdtem rosszul érezni magam, hogy ezt látja minden egyes ember, aki erre téved. Szóval, olvassátok el azt is, egy teljesen új jelenetre váltottam le.
Üdv: Lilla
YOU ARE READING
Felejteni (Haikyuu)
Fanfiction,,Csinálj valami olyat, amiről semmit sem tudsz. Amíg megismered, máson fog járni az eszed, nem rajtam, és azon, ami most történik velem. Veled. Akkor talán el tudod felejteni a gondjaidat, ha nem is örökre, csak egy kis időre." Ezek a szavak vissz...
