Felejteni (Haikyuu)

Tizenkettedik

Ahogy kisétált a hatalmas csarnokból, többször is az arcához nyúlt. Még mindig égett egy kicsit, és ahogy látta az egyik ablak tükörképéből, még látszott is. Ki nem nézte volna azt a hatalmas erőt belőle. Egyszerűen olyan vékony volt, és mégis... túlságosan erős volt ahhoz képest.

- Huh? Norio! - a szőke egy pillanatra összeugrott, ahogy meghallotta a nevét, de ahogy felismerte a hangot, mosolyogva fordult hátra, és találta meg a vörös hajkorona gazdáját nagyjából 20 centivel lejjebb - Hogyhogy itt vagy? - kérdezte.

- Öhm... ide járok iskolába? - válaszolta, de a vége inkább már kérdésnek hatott.

- Tudom, tudom, de úgy értem, hogy ilyen későn.

- Kicsit elhúzódott az idő és... amikor indultam volna haza, meghallottam, hogy vannak a csarnokban, pedig keddenként általában üres. Szóval megnéztem.

- És? És? Az egész meccset megnézted? - kérdezte, miközben izgatottan ugrált - Lenyűgöző volt, igaz?

- Az utolsó két szettet láttam csak. Meg azt, ahogy fejbetaláltad azt, aki előtted állt - mondta, és közben lenyelte az elfojtott nevetését.

- A-az csak véletlen volt! Most történt meg először és utoljára! - méltatlankodott szégyenében elpirulva Shoyo.

- Tudom. De azon kívül... lenyűgöző voltál - mondta, és mosolyogva ránézett a vörös hajúra, aki erre elvigyorodott.

- És... maga a röplabda tetszett? - kérdezte.

- Izgalmas, azt hiszem - mosolygott, és látta, hogy Shoyo szeme felcsillan - De ahogy látom, téged keresnek - mutatott az alacsonyabb mögé. Egy szürkés hajú fiú volt az.

- Sugawara-san! Itt vagyok! - kiabálta Shoyo, és ahogy a megszólított ránézett, lábujjhegyre állva integetni kezdett. Ahogy meglátta, hogy a szürke hajú magához inti, hátrafordult Norio-hoz - Jó volt újra látni. Még találkozunk - mosolygott, és odarohant a csapattársához.

Ahogy a szőke még egy ideig utána nézett, valami ilyesmit hallott, hogy ,,Hinata, te szerencsétlen, nem állhatsz le minden idegennel!" Fogalma sem volt, hogy melyikük mondta, mert az arcukat már nem látta. Csak a hangjukat hallotta. Boldognak tűntek. Nem is csoda. Nyertek.

Egy ideig még nézte a helyet, ahol Hinata eltűnt a csapattársaival együtt, majd elindult kifelé a főbejárat felé. Az idő teljesen más volt, mint amikor bement a csarnokba. A felhők eltűntek, a lemenő nap aranyszínre festett mindent. Ahogy sétált haza, már automatikusan is a kültéri pálya felé fordult. Mintha már reménykedett volna abban, hogy Oikawa ott lesz. És nem tévedett, a barna hajú pont akkor nyitotta ki a kerítés kapuját, amikor Norio elment mellette, kezében egy kék-sárga röplabdával. A szeme sarkából látta, ahogy Oikawa hátranéz a válla fölött, és egy pillanatra megállapodik rajta a tekintete.

- Oh, te vagy az - ahogy Norio meghallotta a hangját, szinte lefagyott egy helyben. Lassan Oikawa felé fordította a fejét, majd a biztonság kedvéért körülnézett, hogy biztosan hozzá beszél-e a barna hajú - Bocsánat, hogy eltaláltalak, nem hittem volna, hogy ennyire félre fog menni a labda a rossz fogadás miatt - mondta, és egy lágy mosollyal az arcán egyik kezét a tarkójára tette.

- Cs-csak baleset volt - mondta halkan Norio, és bal kezét óvatosan az arcára vezette - Részben az én hibám is, kicsit elbambultam - egy kínos mosollyal az arcán nézett Oikawa-ra - Nem kell bocsánatot kérned.

Ez után egy meglehetősen kínos csend telepedett kettejük közé. Alig tarthatott fél percig, Norio mégis úgy érezte, órák óta állnak egy helyben. A szőke már nyitotta volna a száját, hogy elköszönjön, vagy valahogy megtörje a csendet, amikor Oikawa feje mellett egy kisebb kavics ütődött neki a kerítésnek. Norio ijedten ugrott arrébb, a barna hajú pedig mintha egyből arra fordította a fejét, amerről a dobás jött.