Norio szombat reggel magától kelt, nagyjából pont két perccel az ébresztője előtt. Alig kellett pár másodperc, minden éjszakai gondolata egyszerre ömlött vissza a fejébe, érezte, hogy gyomra egy izgatott görcsbe rándul. Kezdődik... Végre itt van az Iskolák Közötti. Fogalma sem volt, hogy mikor és miért volt legutoljára ilyen izgatott, de egy dologban biztos volt. Most nem kellemetlenül érezte magát. Mosoly folyton arcára csúszott, viszont a gyomrában folyamatosan mozgolódó izgatott csomó nem engedte eldönteni, hogy mit egyen reggelire.
- Próbálj valami gyümölcsöt - lépett mellé apja - Banánt, például - javasolta, és kezébe nyomta az említett gyümölcsöt - Vagy almát, az is van itthon.
- Köszönöm - mondta hálásan, és leült az asztalhoz.
- Biztos rendben lesz a kezed? - kérdezte enyhe aggodalommal a hangjában, miközben végignézett Norio fehér kötésbe tekert jobb csuklóján.
- Szerintem igen. Te is tudod, hogy gyakran van ilyen - válaszolta.
A csütörtöki edzésen még utolsó pillanatos gyakorlásként a blokkokat gyakorolták, és kicsit szerencsétlenül nyúlt bele Matsukawa egyik lövésébe, és azóta folyamatosan kötésben van a jobb keze. Ismerte már magát és a saját testét annyira, hogy tudja, hiába bal kezes, a másik attól még ott van, és időről időre rakoncátlanul elkezd fájni, bármilyen előjel nélkül, és van, hogy napokig abba sem marad. Ez is egy ilyen alkalom. Igazából annyi a feladata, hogy figyeljen rá, és ő kifejezetten jól figyel dolgokra, nem igaz?
- Hiszek neked. De nehogy az legyen a vége, hogy ismét rosszul érsz bele egy blokkba, és rosszabb lesz - sóhajtott az apja, majd felállt az asztaltól, és óvatosan összeborzolta Norio haját - Még ha nem is leszünk ott, drukkolni fogunk neked. Mindketten - mosolygott rá, majd elvonult dolgozószobája felé.
- Köszönöm - vigyorodott el, majd felemelte gőzölgő teás bögréjét.
Az bajnokság teljes egész Sendai-ban került megrendezésre. A prefektúra minden pontjáról hívtak oda csapatokat. Norio görcsösen szorongatta ép kezében a papírt, és próbálta az összes lehetséges kimenetelt felállítani magában, hogy mikor és kivel kerülhetnek szembe. Szeme meglehetősen sokáig időzött a Karasuno nevén. Shoyo... Valahogy akart a vörös hajú ellen játszani, mert meg akarta mutatni neki, hogy ő is tud olyan lenyűgöző lenni, mint amilyennek őt látta az edzőmeccsen.
- Karasuno? Azt nézed annyira? - kérdezte Shirohana, miközben mellé lépett, ahogy a csarnok felé sétáltak. Ők ketten voltak a sor végén, a lány oldalán ott volt a mezekkel megtömött táska.
- Hmm? Oh, igen... - válaszolta egyszerűen.
- Ismersz onnan valakit? - csatlakozott a beszélgetéshez Kindaichi, aki előttük sétált, a mellette haladó Kunimi is hátranézett egy pillanatra a válla fölött.
- Az edzőmeccsen is ott volt. A vörös hajú - mondta.
- Micsoda? A törpe? - kérdezett vissza hitetlenül - Honnan ismered?
- Rokonok vagyunk. Unokatestvérek, hogy pontos legyek - magyarázta, majd belépett a csarnokba.
Hirtelen megérezte a rengeteg ember jelenlétét, a különböző beszélgetésfoszlányok egyre több oldalról érték el az agyát. Tízből legalább hét alkalommal hallotta, hogy valaki megemlíti vagy a Shiratorizawa-t, vagy őket, mint esélyes győztes. Valahogy... jól esett hallani, de megijesztette, hogy a csapat tényleg annyira jó, hogy már ilyen korán végső nyertesként várják őket. Az izgatottságtól folyton kirázta a hideg, szinte már reflexből húzta szorosabbra maga körül a fehér kabátot.
ČTEŠ
Felejteni (Haikyuu)
Fanfikce,,Csinálj valami olyat, amiről semmit sem tudsz. Amíg megismered, máson fog járni az eszed, nem rajtam, és azon, ami most történik velem. Veled. Akkor talán el tudod felejteni a gondjaidat, ha nem is örökre, csak egy kis időre." Ezek a szavak vissz...
