Felejteni (Haikyuu)

Hatodik

Norio az ujjait tördelve ült az a szoba előtt a kórházban, ahova az orvosok bevitték a még mindig ájult Mineko-t. Még mindig eszeveszettül zakatolt a szíve, és még mindig érezte, a hideg, fertőtlenítőszagú kórházi levegő miatt, hogy könnyes az arca. A hatalmas siettségben kabát nélkül jött el otthonról, és a folyosón szörnyen hideg volt. De a fogai nem azért vacogtak. Még mindig érezte, hogy kisebb pánikrohama van. Alig voltak itt 10 perce. A telefonja sem volt nála, így nem tudott szólni a szüleinek sem. Megpróbált felállni, de annyira remegtek a lábai, hogy szinte visszaesett a székre. 

Hirtelen zihálást hallott a folyosó másik végéről. Odakapta a fejét. Masayori kipirult arccal, összevissza álló, az izzadságtól és az odakint szállingozó hótól nedves hajjal megállt, előtte, és a térdén támaszkodva zihált. 

- Van valami hír? - nyögte ki nagy nehezen. Norio könnyektől csillogó szemekkel megrázta a fejét - Jut eszembe... ezt elhoztam neked - adta át a fehér, vastag kabátját. A szőke felnézett rá, majd egy alig hallható ,,köszi"-t motyogva felvette a kabátját. Reménykedve tette a kezét a zsebére, hátha benne van a telefon, de az összes zseb üres volt.

- Masayori... A telefonod itt van? - kérdezte. A (most már) felemás hajú egy pillanat alatt végigtapogatta az összes létező zsebét, majd egy nyugodt sóhajt hallatva átadta a készüléket a szőkének - Fél perc, és visszajövök - suttogta. 

Egy kis erőlködés árán ugyan, de sikerült felállnia, hiába remegtek még mindig úgy a lábai, mint a kocsonya. Kicsit távolabb ment a szobától, és hátával nekitámaszkodott a falnak. Remegő kézzel begépelte édesanyja telefonszámát, majd a füléhez emelete a telefont. Egy búgás... kettő. Három. Majd felvette a telefont. 

- Anya, én vagyok az. Az egyik osztálytársam telefonjáról hívlak - mondta, de már most érezte, hogy megakad a hangja. 

- Norio, minden rendben? - kérdezte aggódva. A fiú reflexből megrázta a fejét, nem mintha a sírástól mást tudott volna tenni.

- Itt vagyok... a kórházban. Mineko elájult otthon, és- - hangja teljesen elcsuklott, és megint rátört a sírás. Érezte, ahogy a könnyek megint megnedvesítik az arcát. A hideg kórházi levegő még kellemetlenebbé tette a sírást, amitől már így is sajgott a feje.

- Egy szót se többet, úton vagyok - szakította félbe - Minden rendben lesz, jó? - és ezzel megszakította a hívást. 

Noiro hangosan, a sírástól szaggatottan felsóhajtott, és lecsúszott a fal tövébe. Aggódott. Jobban, mint eddig bármikor. Mineko az egyik pillanatban még mosolygott, a másikban pedig már ájultan feküdt a földön, vérezve. Fogalma sem volt, mitől történhetett. Talán, ha egy kicsit, akár egy ici picit jobban győzködi, hogy menjen el orvoshoz, akkor nem itt lennének. Akkor ezt el lehetett volna kerülni.

Felhúzta a térdét, és megtámasztotta rajta a homlokát, miközben a két keze elernyedten lógott le a földre. Mineko már 15 perce bent volt, de még mindig semmi. Érezte, hogy megint felgyorsul a légzése, és a fekete farmerét átitatják a könnyei. 

- Hé... nagyon jól tudod, mit mondana most - ahogy meghallotta maga előtt Masayori hangját, egyből felemelte a fejét - Fújd ki az orrod. Minden rendben lesz vele. Ő nem kicsit erős, szóval neked is annak kell lenned - kinyújtotta a kezét, és felsegítette a szőkét. 

Norio letörölte a könnyeit, majd elfogadta a felemás hajú kezét, és hagyta, hogy felhúzza. Alig pár másodperccel azután, hogy visszaültek az ajtó elé, kinyílt a szoba bejárata, ők pedig szinte egyszerre álltak fel.

- Minden rendben van vele? - kérdezte Norio. Az orvos bólintott. Ez az apró fejmozdulat egy hatalmas követ gurított le mindkettejük szívéről - Bemehetünk hozzá? - érdeklődött.