Felejteni (Haikyuu)

Második

A busz lassított, a leszállni készülő utasok már felálltak a helyükről. Toju izgatottan fogta meg hátizsákja pántját, ahogy meglátta a két narancs hajkoronát és a szüntelenül vigyorgó gazdáikat. Az egyik egy fiú volt. Szinte ragyogott. A mellette álló kislány izgatottan ugrált egyik lábáról a másikra, miközben bátyja kezét fogta. Ahogy leszálltak a buszról, a két gyerek szinte Mineko karjaiba vetette magát, és átölelték.

- Annyira hiányoztatok - mondta halkan, és a hangjából tisztán kivehető volt, hogy sír. Látszott, hogy minden másodperccel egyre szorosabban ölelik, és egyre szélesebb lesz a mosolyuk.

A két vörös hajú ellépett a lánytól. A fiatalabb odaszaladt Toju-hoz, és átölelte. Nem igazán ért a dereka fölé sem, de ettől függetlenül az ölelés tökéletes volt. Az idősebb csak megállt előtte, és fejet hajtott. A szőke ugyanezt tette.

- Nii-san, te miért nem öleled meg? - kérdezte a kislány, miközben még mindig unokatestvére kabátjába kapaszkodott.

- Mert az egyáltalán nem lenne férfias - mondta összefonva karjait mellkasa előtt. Toju egyetértően bólogatott.

Mineko egy sokat sejtető vigyorral az arcán közelebb lépett hozzájuk, és a vörös hajút a vállánál karolta át, öccsének pedig rácsapott a hátára, majd közelebb húzta őket magához, ezzel mindkettejüket ,,belekényszerítve" egy ölelésbe. A kislány csak vigyorogva élvezte, hogy ott áll a három idősebb között, és amíg tartott, úgy érezte, mindenki őt ölelgeti.

- Nem is olyan rossz, ugye? - kérdezte vigyorogva, miután a két fiú abbahagyta a fészkelődést, és beletörődtek, hogy a lány nem fogja őket elengedni - Huh? Shoyo, te nőttél?

- Persze, hogy nőttem! - felelte durcásan a fiú. Miután mindenki kiszabadult Mineko öleléséből, elindultak a buszpályaudvar kijárata felé, Shoyo vezetésével. Toju megfogta a vörös hajú lány kezét, és fejével az előttük sétálók felé intett.

- De ahogy látom, még mindig nem vagy olyan magas, mint Mineko-chan - mérte végig őket a kislány. A szőke fiú épphogy el tudta fojtani a nevetését.

- Natsu! - sziszegte a fogai között préselve a szavakat.

- Ne aggódj, Shoyo. Még van időd - mosolygott a szőke hajú lány - De őt úgysem fogod lenőni - mutatott a háta mögé az öccsére.

- Ne-nem kell hangoztatni! - motyogta sértődötten.

- Szerintem semmi baj nincs azzal, hogy alacsony vagy. Így vagy pont jó, az én kicsi unokaöcsémnek - Mineko egy biztató mosollyal az arcán összeborzolta Shoyo vörös haját.

- De igenis baj, hogy alacsony vagyok! Nagyon kevés alacsony ember röplabdázik - mondta, miközben fél kézzel kinyitotta a pályaudvar épületének az ajtaját, kiengedve rajta a többieket.

- Röplabda? - kérdezett vissza egyszerre a két szőke.

- Úgy bizony! Shoyo-niisan röplabdázik! - mondta mosolyogva Natsu - Már volt is meccse!

- Hé! Én akarok vele büszkélkedni! - szidta le húgát, majd büszkén felemelte a fejét - Így, alsó középiskola végére sikerült egy rendes meccset játszanunk, igazi ellenfelek ellen, egy igazi csapatban.

- Nagyon szívesen megnéztem volna - mondta Mineko.

- Én viszont el akarom felejteni - Shoyo eddigi büszkesége egy pillanat alatt köddé vált, és mintha szomorúság, vagy méginkább, szégyenérzet vette volna át a helyét - Nem mi nyerünk... sőt, esélyünk sem volt.

- Folytatni fogod? - kérdezte Toju.

- Persze! Olyan leszek, mint a Kis Óriás! - mondta eltökélten. Egyikőjük sem kérdezte meg, Shoyo kire gondol, hiába nem tudták kiről volt szó. Csak jó volt látni, hogy ennyire felnéz valakire, és ennyi elhatározottságot tud neki adni.