Felejteni (Haikyuu)

Huszonkilencedik

Miután Toju eltűnt az utcasarkon, leült a padra. Egyik lábát felhúzta a padra, és átölelte térdét. Arcát a szél elől sáljában rejtette el. Ahogy fehér kabátjára nézett, egy apró mosoly kúszott arcára. Soha nem gondolta volna, hogy felveszik a csapatba, főleg azután nem, hogy meglátta, mennyien jelentkeztek rajta kívül. Egy szörnyen kellemes érzés járta át, ahogy visszagondolt arra a nagyjából 20 percre, amit igazi beszélgetéssel töltött. Kedvesek voltak, és ahogy az edzést nézte, tudta, hogy ez az a hely, ahova tartozni akar, ahol tudja, hogy jó helye lesz.

A busz pár perc késéssel ugyan, de megérkezett, ő pedig ugyanazzal a kellemes érzéssel és mosollyal az arcán szállt fel rá. Fejét az ablaknak támasztotta, majd hangosan sóhajtott egyet. Érezte, hogy az első találkozás okozta stressz elhagyja testét, és visszanyeri hidegvérét. A jegyzetek a táskájában sokat fognak neki segíteni, de ez még bőven nem lesz elég ahhoz, amit ő szeretne elérni.

Az a nagyjából 10 perces buszutat folyamatos gondolkodással töltötte, próbálta rendezni fejében a gondolatait. Tudta, hogy a jegyzetei most egy ideig le fogják kötni, és kevesebb ideje lesz a családjának segíteni, de ők is szerették volna, hogy valamit próbáljon ki. Nem gondolták egy lottó ötös ötletnek, hogy a 16 éves lányuk minden szabadidejét a kis virágboltban töltötte, és nekik segített a munkával.

Shirohana Kayoko mindig segítőkész gyerek volt. Szerette tudni, hogy az emberek számítanak rá, mert bíznak benne, még akkor is, ha néha ő maga sem volt biztos tudásában. Jelenkezett a menedzseri pozícióra, mert segíteni akart a csapatnak. A szüleinek tetszett az ötlet, szinte bármi jó lett volna nekik, ami legalább egy kicsit kivezeti lányukat a virágboltból. Shirohana Norio-val ellentétben nem volt introvertált, és nem is beszélt keveset, csak másnak szentelte az idejét.

- Megjöttem! - kiáltott fel hangosan, miután belépett a virágboltba.

- Kayo-chan! Üdv itthon - mosolygott rá anyukája a pult mögül - Pont most készültem zárni, tudnál segíteni a hátsó kertben? - kérdezte.

- Természetesen - bólintott, és leakasztotta válláról a táskáját, és ledobta a bolt egyik sarkába.

Levette fehér kabátját, és felakasztotta az ajtó mögé elhelyezett fogasra, majd felvett egy locsolókannát. Ez már szinte a mindennapos rutinja volt, de volt, hogy egyedül csinálta, minden külső segítség nélkül. Nem volt sok dolga, ez igaz, és semmi baja sem volt azzal, hogy magára marad este, amíg a szülei mással vannak elfoglalva. A virágbolt kicsi volt, de eszméletlenül megnyerő hangulattal rendelkezett. A belső rész lágyan melegséget árasztott a pasztell rózsaszín falaknak köszönhetően. A hátsó kert, ahova éppen tartott, pedig a szörnyen precíz világításnak köszönhetően még sötétben is lélegzetelállító volt, a tömény virágillat pedig egyszerűen szédítő volt.

Halkan dúdolva mászkált a különböző növények között, mindegyik előtt fél percet eltöltve, folyamatosan folyatva rájuk a vizet a kezében lévő hatalmas kannából. Most, hogy nem volt rajta a kabát, és csak iskolai egyenruhája és az alatta hordott hosszúujjú volt rajta, lehetett látni, hogy Shirohana kifejezetten izmos, de ennek ellenére mégis tökéletesen nőies volt minden porcikája. Viszont az osztályában a fiúk nagy része már áldozatául esett egy szkander menetben. Az egyetlen, akit nem tudott legyőzni, az a kosárlabdázó osztálytársa volt, de ez teljesen érthető volt.

Miután végzett, álmosan felbattyogott szobájába, és ledőlt ágyára. Egy apró mosoly kúszott arcára, ahogy a mai nap eseményeire gondolt. Kedvesek voltak vele. Nem is volt olyan rossz első nap, ezt mindenképpen elkönyvelhette magában. Óvatosan kihalászta Volleyball felirattal felcímkézett füzetét, majd kinyitotta az első oldalon. Felült a matracon, hátát a fejtámlának támasztotta, két lábát felhúzta, és térdén támasztotta meg a jegyzeteket. Harmadjára olvasta át, amikor édesanyja bekopogott az ajtón.