Felejteni (Haikyuu)

Huszonhatodik

A tavasz veszélyesen a végéhez közeledett. A temető közelében a hatalmas cseresznyefa elvesztette a színét, a rózsaszín szirmok halmokban voltak a járda szélén, már az illata sem volt olyan kellemes, de még mindig tartalmazta magában a tavasz jellegzetes friss illatát. Norio úgy érezte, hogy ez volt az első szerda, ahol nem egy totális gyomorgörccsel ment a temető irányába, talán még mosolygott is. Viszont szerinte ez a része már nem normális, mert milyen pszichopata mosolyog egy temető felé menet?

Egy rejtett mosollyal lépett oda a cseresznyefához az elhagyatott ház mellett. Megint felállt a kerítés alatt húzódó betontömbre, hogy ismét letörjön egy ágat. Bal kezével megkapaszkodott az egyik deszkában, majd jobb lábát felemelte, de szinte egyből ijedten ugrott le, mivel majdnem felrúgott egy vázát. Egyik szemöldökét kérdően felvonva leguggolt, és kivette belőle a virágcsokrot. Volt benne mindenféle, de leginkább rózsa, aminek a száráról leszedték a tüskéket. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor keze megérintette az egyik virág szárához kötözött papírdarabot. Remegő kézzel kicsomózta a madzagot, és bontotta ki a kis papírt.

,,Inkább ezeket a virágokat vidd el. Vagy vásárolj a szemközti virágboltban.

Üdv: a cseresznyefa gazdája"

Ijedten ugrott fel és fordult meg saját tengelye körül, keresve, hogy ki rakhatta oda a csokrot, majd átnézett az út másik oldalára, ahol tényleg ott volt a virágüzlet. Kicsit kezdte emészteni a bűntudat, mert most, hogy rájött, hogy van gazdája a fának, igazából más virágait lopta el. Érezte, hogy arca egyre inkább vöröses színt vesz fel, szinte már annyira vöröset, mint a rózsák, amik túlnyomó többségben voltak a virágcsokorban.

El kellene vinnie a virágokat, vagy sem? Ez így egyáltalán nem lenne szép. Viszont utólag belegondolva a faágtördelés sem volt az. Még egyszer körbefordult, és az összes lehetséges irányba szétnézett, megint a virágbolt kirakatára szegezte a tekintetét, és a csokrot kivéve a vázából, sietős léptekkel továbbindult a temető felé. Ki hagyhatta ott őket? Tényleg a fa gazdája volt? Egész idő alatt őt figyelte, és minden egyes alkalommal látta, ahogy letöri a fa ágait? Hirtelen megtámadta a szörnyű bűntudat, mert már régen meg kellett volna tanulnia, hogy nem szabad tördelni a fák ágait, most mégis heteken keresztül csinálta. Bár magától csak egyszer törte le...

Agya folyamatosan kattogott a temető és a buszmegálló között. Vajon mennyire volt rossz, amit tett? Mennyire dühös rá a fa gazdája? Ki a fa gazdája? Ismeri vajon? Nem, nem ez nem lehetséges, alig ismer bárkit is. Szorongása kötél módjára szorult nyaka körül ahogy egyre többet és többet gondolkodott az eseten. Majdnem el is sétált a temető bejárata előtt, éppen le tudta lassítani lépteit annyira, hogy ne menjen túl. Amint belépett, ránehezedett az a jellegzetes érzés, amit mindig érzett, amikor itt volt. Lábai szinte már automatikusan vitték Mineko sírjához.

Letérdelt, behunyta a szemét, két kezét összetette. Egy percig csendben volt, mint mindig. Ez az egész szinte már a heti rutinja részévé vált. Az az egy perc néma csend minden egyes alkalommal olyan volt, mintha akkor megszűnt volna létezni a körülötte lévő világ. Csak ő volt ott, egyedül. Majd amikor letelt ez a rövidke kis időtartam, minden visszatért hozzá. A tavasz végi illatok, színek, hangok, emberek. Az előtte magasodó sírkő. Szemének még hozzá kellett szoknia a hirtelen fényhez. Egyre gyakrabban voltak napos délutánok, az időjárás feltűnően kezdett felmelegedni.

- Felvettek a csapatba - kezdte - Én voltam az egyetlen, akit felvettek, de... régen örültem valaminek ennyire - mosolyodott el orra alatt - A csapat... nos, kicsit érdekes. Biztosan időbe telik majd, amíg rendesen beilleszkedek. Már ha sikerül, úgy egyáltalán. Nemsokára meccseket is fogunk játszani. Azt hiszem, ezen a héten kapjuk meg a beosztást. Lehet, hogy fogok Shoyo ellen is játszani - mondta, és érezte, hogy egy izgatott borzongás fut végig a hátán - Remélem, tényleg figyelsz. Ezt szeretted volna, nem? Hogy valami újat csináljak, igaz? Nos, remélem nem hagytalak cserben - nézett fel a sírkőre. Testvére neve egyszerű betűkkel volt belevésve a márványtömbbe. Talán ez a pár karakter létezése ezen a helyen volt a legnegatívabb pont az életében - Kezdek túllépni, azt hiszem. Nehéz, el sem hiszed, milyen nehéz - suttogta - De... érted is csinálom, tudom, hogy nem akarod, hogy ennyit nézzek le. Szóval még ha nehezen is, de próbálom felemelni a fejem - lerakta a virágokat a sír elé, keze hozzáért a hideg márványhoz - Két hét múlva lenne a születésnapod... akkor is ki fogok jönni szerintem. Anyáék is jönnek majd, de ők csak később. Megint sokat dolgoznak - mondta halkan, miközben felállt.