Felejteni (Haikyuu)

Kilencedik

Ahogy azt Mineko-nak megígérte, másnap nem ment be hozzá a kórházba. Legalábbis be nem. Minimum 20 percet állt a hatalmas épület előtt, arról győzködve magát, hogy a testvére mennyire rosszul érezné magát, megszegné az ígéretet. Szóval a következő útja Masayori-ék házához vezetett. Norio fent feküdt a felemás hajú ágyán, a másik fiú pedig éppen az aznapi házival szenvedett, amit a szőke már óra közben megcsinált, mondva, hogy annyira egyszerű volt.

- Hé, Masayori - szólította meg a plafont nézve - Miért akarsz elkezdeni röplabdázni? - kérdezte.

- Mert az egész izgalmas, és pörgős. Szeretem az ilyen dolgokat - mondta, fel sem pillantva a füzetéből - Miért kérdezed?

- Csak úgy.

- El akarod kezdeni te is? - kérdezte, és vigyorogva megfordult a székkel.

- Ezt egy szóval sem mondtam - mondta, és felült az ágyon.

- Mineko mondott valamit, igaz? - Masayori túl jól ismerte. Mindkettőjüket.

- Azt mondta, hogy el kellene kezdenem valami újat. És nem is tudom... valahogy mindig ott van körülöttem. Nem viccelek, még a kórházban is.

- Huh? - kérdezett vissza nevetve.

- Tegnap és azelőtt is láttam valakit az Aoba Johsai klubjából. Megsérült, azt hiszem, a térde. A kabátja hátára volt írva a klub neve. És volt vele valaki más is, szintén a csapatból. A nevükre viszont nem emlékszem - vonta meg a vállát - És itt vagy te is, meg Shoyo is. Szóval lehet, hogy adok neki egy esélyt. De csakis azután, hogy Mineko meggyógyult - mondta.

- Nem fogod megbánni - vigyorgott Masayori.

Másnap Norio megint a kórházban volt. Mostanra már veszélyesen ismerős volt neki. Szinte már megszokta a szagokat, és akár csukott szemmel is el tudott volna menni Mineko szobájáig. A lány, mint mindig, most is mosolyogva nézett rá.

Ahogy Norio egyre többször látta ezt a mosolyt, annál jobban fájt neki. Hogy tud úgy mosolyogni, mintha minden rendben lenne? Minden egyes alkalommal átfutott az agyán, sőt, mióta Mineko sírt, tudta, hogy nem feltétlenül igazi a mosoly. Tökéletesen megértette. Tudta, hogy a lány fél. Talán jobban is, mint ő. Ahogy ott ült az ágyon, jobb keze még mindig az infúzióra kötve, bentléte óta 6-7 kilót fogyva, a mosolya, ha most őszinte is volt, fájdalmasnak hatott.

- Ma korábban jöttél - jegyezte meg a lány, miután öccse becsukta maga mögött az ajtót.

- Péntek van, és az utolsó óra is elmaradt.

- És, mit csináltál tegnap, a ,,szabadnapodon"? - kérdezte, miután Norio leült a fehér székre, amelyikre mindig.

- Átmentem Masayori-hoz. És... csak léteztünk - mondta - Teljesen átlagos volt.

- Jutottál valamire azzal, amit mondtam? - érdeklődött, és lepattintotta a leveses doboz tetejét - Oo, ez még forró - vigyorgott.

- Azt hiszem. De csak akkor vagyok hajlandó bármibe is belekezdeni, ha ennek az egésznek vége van.

- Már megint álmosnak nézel ki - mondta Mineko, és megborzolta öccse haját - Miért nem alszol? - kérdezte.

- Mert nem tudok? - tette fel a költői kérdést, majd a dobozt felemelve, megitta a leves maradékát.

- És még enni sem eszel... Esküszöm, rajtad jobban meglátszik a kórház, mint rajtam - sóhajtott Mineko, és letette a dobozt az éjjeliszekrényre - Gyere, feküdj ide - paskolta meg maga mellett a vastag, fehér paplant.