Felejteni (Haikyuu)

Tizenharmadik

Megint szerda volt. Ez volt az egyetlen nap, amikor nem maradt sokáig az iskolában. Minden szerdán a temetőbe ment. Aznap volt a legkevesebb órája, aznap ért rá a legjobban. Ahogy leszállt a buszról és a temető felé ment, lassan sétálva mélyet szippantott a cseresznyevirág illatú levegőből. Szerette ezt az illatot, szinte jobban, mint bármi mást. Viszont túl sok emléket hozott vissza neki.

Alig sétált pár métert, tekintete megakadt egy kisebb cseresznyevirág-gallyon a földön. Még frissek voltak rajta a virágok, szóval nem lehetett olyan régóta letörve. Körülnézett, mintha attól félne, hogy bárki követi, vagy rászól, hogy tegye vissza, majd felvette a földről, vigyázva, hogy a lehető legkevesebb szirom essen le róla.

- Szeretted ezeket, nem igaz? - suttogta maga elé, és leengedte mindkét kezét maga mellé. Megpróbálta a lehető legkevesebbet mozgatni a gallyat, nehogy valami baja essen.

Ahogy megállt a temető előtt, megint az a fura, nyomasztó, fojtogató érzés kerítette hatalmába, ennek ellenére mégis bement. Mindig bement, pedig mindig érezte ezt. Szinte már automatikusan fordult el, ott, ahol kellett. Ahogy egyre beljebb és beljebb ment a temetőben, úgy látott egyre ritkábban embereket.Valamiért mindig üres volt az a része. Pedig az volt a legszebb... bár ki mond olyat egy temetőre, hogy szép? Egyre erősebben szorította a kezében lévő kis gallyat, amikor meglátta azt az öreg fát, amivel szemben a sír volt. Egy ideig nem ment közelebb. Valami most, számára ismeretlen okokból, nem engedte, hogy közelebb menjen. Vett egy mély levegőt, és lassan, mégis, nagy léptekkel áttörte ezt a láthatatlan határt. Szemei előtt minden egyre inkább elhomályosodott, főleg akkor, amikor odaért a sír elé. Lábaival kicsit arrébb rúgta a kis kavicsokat és botokat, majd letérdelt a puha fűre. Letette maga mellé a rózsaszín virágos gallyat a gyepre, majd összetette két kezét. Egy percig csak csendben ült, könnyes szemekkel.

- Ezt... ezt neked hoztam - mondta halkan, és letette a szürkés, simára csiszolt kőtömb végébe a cseresznyegallyat - Tudom, hogy szeretted őket. Idén még szebben virágoznak, mint eddig valaha. Bárcsak te is láthatnád őket - szaggatottan kifújta a levegőt, majd egyenruhája ujjával letörölte a könnyeit - Emlékszel arra, amikor azt mondtad, hogy valami újat kell csinálnom ahhoz, hogy segítsek magamon? Nos... azt hiszem, van egy ötletem. Szerintem tetszene neked, de abban biztos vagyok, hogy leszidnál, mert eddig tartott - motyogta, és szinte látta maga előtt a jelenetet - De... nélküled minden olyan nehéz és bonyolult. Itt kellene lenned, és segítened, mint ahogy minden másban - mondta a földre meredve. Könnyei megint elkezdtek folyni, arcáról a térdére estek, iskolai egyenruhája alig egy másodpercen belül beitta - Hiányzol. Nagyon hiányzol - suttogta - De nem csak nekem. Masayori... szinte el is felejtette mi történt. Egyik nap felhívott, hogy be tudnád-e festeni a haját, majd... - lélegzetvétele megint szaggatott lett, könnyei megint megnedvesítették az arcát - mintha mellbevágta volna a tény, hogy... hogy már nem érsz rá semmire. Elkezdett sírni. Én nem szólaltam meg az egész hívás alatt. Nem tudtam neki semmit sem mondani. Te biztos tudtál volna, erre mindenemet feltenném. Legalább... legalább egy kicsit lehetnék olyan, mint te? - kérdezte suttogva, mintha arra várna, hogy tényleg válaszol neki valaki.

Még pár percig ott ült, csendben próbálva nyugtatni saját magát. Ezt a némaságot egyedül a néha-néha óvatosan fújó szél és az ő szipogása törte meg. Miért... miért volt nélküle minden olyan bonyolult? Ameddig itt volt, addig szinte az összes dolog magától jött. Most is pont rá lett volna szüksége, de ha a támaszát elvesztette, mit kellett volna tennie? Egyedül egy dologra lett volna most szüksége, az pedig az, hogy Mineko megint itt legyen, és legalább egy kicsit segítsen abban, hogy most mit csináljon. De nem volt itt, és ez volt a probléma gyökere.

Ami kirángatta a saját gondolatai közül, az a telefonja rezgése volt. Óvatosan felállt, majd elővette a készüléket a zsebéből. A képernyőn felvillant Masayori neve és a telefonszáma. Norio visszasüllyesztette a zsebébe, majd gyors, hosszú léptekkel kiment a temetőből, majd amikor biztos távolba ért, újra tárcsázta Masayori-t.