Agónia // x Reader oneshotok

25

// Reader x Osamu x Chuuya, soukoku vibes //

Ez egy olyan rész, ahol Reader-chan nagyon keveset szerepel, kevés utalás van benne a kapcsolatára Osamuval. Inkább mozgatója és elbeszélője a kerettörténetnek, amiből az egész, könnyed soukoku kibontakozott. Imádtam írni ezt a felét, és könyörgöm, csucsu03 vagy brownhairedboi vagy mindkettejük írjon valami hosszabb sztorit belőle! Szeretettel ajánlom nekik, puszi és ölelés~ ♥

Amúgy vannak még klasszikus Agónia ötleteim is, de most ez jött. A jövőben előfordulhat, hogy Reader-chan mentes részeket is írok, de senki ne essen kétségbe, ugyanolyan depressziós lesz és legalább ugyanannyira fog fájni.

.

.

.

.

.

– Hé, Chuuya, emlékszel arra a bögrére, amit adtál nekem?

– Nem.

– ...eltörött.

– És most mit vársz tőlem?

Osamu elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Semmit, Chuuya. – Mosolygott, de nem nézett a végrehajtóra.

*

Megállt az idő, amikor Osamu bögréje leesett, és hallottad a reccsenést, mikor két darabra tört a lábad előtt. Kifújtad a hosszan visszatartott lélegzetet, pislogtál, és elmentél a seprűért, hogy feltakaríts, mielőtt Osamu a hang hallatára előbújt volna a hálószobából.

Tudtad, milyen fontos számára. Az volt a kedvence, de az életed nem pergett le előtted, bárhogy féltél valami számára kedveset tönkretenni. A szemébe mégis nehezen néztél, Osamu vállához simultál, óvatosan, alig érintve őt, mintha elutasítástól kellene félned.

Osamu csalódott hangot adott, ám amikor ránéztél, az arcán mélyebb fájdalmat láttál, mint amit egy törött tárgy érdemelt volna. Mintha az anyját vesztette volna el, és ez rémisztő volt.

Bocsánatot kértél tőle újra és újra, Osamu megsimogatta a fejed, homlokon csókolt, és azt mondta, semmi baj, ne szomorkodj miatta. Hinni akartál neki, mégis hullottak a könnyeid, amikor újra egyedül maradtál a konyhában.

Osamu látszólag túltette magát a dolgon – te mindenképp megfeledkeztél róla estére, és másnap is csak azért jutott eszedbe, mert Osamu szokásos kávésbögréje nem maradt ott a konyhaasztalon. Ő azonban mondhatott akármit, jobban szenvedett, mint azt egy tárgy miatt kellett volna. Osamunak sosem maga a bögre, hanem az ahhoz kapcsolódó sokféle érzés és emlék számított: egy olyan kor egyik kedves fénypontja volt, amikor biztos volt benne, hogy soha semmi szépet vagy jót nem fog tapasztalni, mert természetéből fakadóan alkalmatlan rá.

*

Osamu beteg volt. Sosem figyelt oda igazán magára, így könnyen megfázott, és már második napja feküdt a maffia szerényen bútorozott szállásán a besötétített hálószobában. Chuuya, ha tehette, elkerülte: neki, kéretlen partnere betegségétől függetlenül is megvolt a maga dolga, és a pihenőidejét is gyakran házon kívül töltötte, mert nem volt kedvére Osamu állandó nyafogása. Osamu viszont a betegség kezdete óta csendes volt, ami szokatlan volt Chuuyának. Mivel az érkezésére nem reagált, Chuuya benézett a közös hálószobába, hogy alszik-e, de ezt nem tudta egyértelműen megállapítani a konyhából beszűrődő fényben.

– Hé, élsz még? – Chuuya közelebb ment, megállt Osamu feje mellett. Osamu szeme nyitva volt, de a tekintete nem vándorolt felé, és a kezét is úgy kulcsolta össze a mellkasán, a takaró felett, mintha ravatalon volna. – Ne szórakozz! – emelte fel a hangját Chuuya, aggodalmat leplezve a haragos tónussal. Megfogta Osamu homlokát elaludt haja és a kötések közt, hogy ellenőrizze, nem szökött-e fel a láza. Osamu meglepően hideg volt, és a keze is kihűlt: Chuuya hamar elengedte, mert fájt neki az ujjai hűvössége.

– Hagyj, Chuuya. Ha így kiabálsz, nem tudom békésen várni a halált – sóhajtott Osamu, de a hangja a parancsoló szavak ellenére is erőtlen volt. Chuuyát megrémítette, milyen esdeklőn nézett fel rá végül, mintha nem lenne egészen tudatánál.

– Hülye vagy – sistergett Chuuya. – Mindjárt jövök, addig ne merészelj meghalni!

Otthagyta Osamut, de távozóban felkapcsolta a mennyezeti lámpát. Osamu könnyezett a fénytől, az arca is egészen sápadtnak látszott, a körülötte elszórt papírzsebkendők fehérségét idézte.

Chuuya egy tálcát hozott, rajta két szem gyógyszer, egy nagy bögre forró tea és egy elkészített zacskós leves, aminek a szagától rosszul volt, de valamilyen ételt muszáj volt adnia a társának. Leült Osamu ágya szélére és a másikat ülő helyzetbe parancsolta.

– Fogd és vedd be! – A kezébe adta a gyógyszert és a bögrét, és addig szuggerálta Osamut, amíg nem engedelmeskedett. – Hoztam kaját, majd edd meg, hallod? És igyekezz! Tuti egész nap itt feküdtél, igaz?

Osamu bizonytalan fejmozdulatot tett. Chuuya felsóhajtott, igyekezett lenyelni a dühét. Osamu túl esendő volt, hogy akkor kiélje rajta. Az állapota sajnálatot keltett benne, és Chuuya, amint felfogta, hogy az eltelt két napban Osamu egyáltalán nem gondoskodott magáról, csupán ezért tudott rá megharagudni.

Megfogta, hogy jobban odafigyel rá, és gyakran jelent meg Osamu ágya szélén valami harapnivalóval vagy egy kancsó teával. Azt és a bögrét otthagyta Osamu mellett, ha elment a lakásból, és esténként elégedett volt, amikor mindkettőt üresen találta.

Osamunak nem voltak személyes tárgyai, így Chuuya a betegsége után is nála hagyta a bögréjét, hogy Osamu ne egy vizespohárból kávézzon. Sosem mondott köszönetet érte, de Chuuya néha boldognak, hálásnak, és hasonló, rá nem jellemző érzelmek befolyása alatt állónak találta.

Osamu sok szoros és fájdalmas szállal kötődött a partneréhez, mire felnőtt, amit a külön töltött évek sem szakították el. Mégsem ezekre emlékezett, amikor felvette a bögréjét reggel, hanem egy rövid, villanásnyi jóra, amikor Chuuya törődött vele, ő pedig túl kimerült volt, hogy az ezért érzett háláját palástolja.

*

Amikor legközelebb hazament az Irodából, egy csomag várta az ágyon. Átvetted, de nem nyúltál hozzá ezután, így hiába nézett rád kérdőn, nem tudtál felvilágosítást adni. Kimentél a fürdőszobába, Osamu ezalatt kibontotta a dobozt. Egy bögre volt benne, hasonló a sajátjához, alatta egy nyomtatott kísérőkártyával:

Meg ne próbálj a hiánya miatt öngyilkos lenni.