Agónia // x Reader oneshotok

1

- Mi van a kezeddel?

Ha nem kötöd be, Dazai talán később kérdez rá, de a zúzódás feltűnőbb volt a fáslinál. Fanyar mosollyal néztél fel, jobb karodat csak azért sem rejtegetve tovább.

- Megtetszett a stílusod, Osamu.

Mindig ezt csináltad. A valódi érzéseidet cinizmussal és gúnnyal leplezted. Összeillettetek, mert Dazai is állandóan szerepet játszott. Mosolygott, ha szomorú volt, mosolygott, ha semmit sem érzett, és mosolygott akkor is, ha ölni támadt kedve. Ezért volt meglepő, hogy akkor meg sem rándult az ajka.

- Add ide - kért, ölébe véve a sérült jobbod. Felszisszentél, amikor a kézfejedhez ért, fájdalom hasított a bütykeidbe és az ujjtövedbe. Lesütötted a szemed. Kimerültél, aznap este nem tudtál színlelni tovább.

Nyitott könyvként lehetett belőled olvasni, mert minden érzelem azonnal meglátszott az arcodon. Sokszor próbáltad leplezni, de csak Dazai mellett kényszerültél rá igazán. A szerelmed ijesztően okos volt. Mindent megfigyelt, és az instabil, lobbanékony személyiséged túl könnyűvé tette a játékát. Amíg nem tanultál meg hazudni mindkettőtök kedvéért, akármit mondtál, nem hitte el. Bizonygathattad, hogy semmi bajod, és vele is minden rendben lesz, elhallgattatott. Beláttad, hogyha nem vagy magabiztos és hiteles, ha vigasztalni próbálod, sosem érsz célt vele.

Mert ugyan hogy nyugtass meg valakit, ha te sem vagy rendben?

Dazai tudta ezt, de amíg kitartottál, ő csendben maradt.

Az első fájdalmas szisszenés rombolta le a falaidat. Dazai lefejtette a kötszert a kezedről, felhúzta a pulóvered ujját. A fásli csak kis részen fedte a csuklód, Dazai mégis először azt vette szemügyre. Felfelé fordította a tenyered, de a karod belső fele érintetlen volt.

- Mit csináltál, (Név)?

Nem feleltél. Dazai rád nézett azzal az ismerős, feneketlen űrrel a szemében. Büntetett és bántott ez a pillanatás, nagyobb fájdalmat okozva a zúzódásoknál.

Dazai megfordította a kezed. Ép baloddal a székpárnát markoltad magad mellett. Szégyellted magad. Tudtad, hogy nem vagy jól, tudtad, hogy nem helyes, amit művelsz, ezért próbáltad meg Dazai elől eltakarni.

Hallottad, milyen élesen szívta be a levegőt. Gyengéden ért hozzád, de még ezt sem tudtad elviselni. Dazai a vörösből sötétlilába fordult, feldagadt bütykeidet nézte. A friss sebek alatti régi, sárga foltok egészen a csuklódig kúsztak.

Kiszáradt a torkod. A tüskés gőg, ami önvédelmi mechanizmusként szolgált már évek óta, nyomtalanul kiszállt belőled. Dazai hatalmasabb volt nálad, ezt minden alkalommal megértetted, ha a sérült kezedet fogta.

Megsimogatta a kézfejedet, majd az ujjaidat. Összepréselted az ajkad, hogy ne adj ki hangot, de a hallgatása megoldotta a nyelved. A csend súlyosabb volt, mint amit el tudtál viselni. Fájt. Ha Dazai leszid és kiabál veled, azt megérted, tudod kezelni, de ő nem az a fajta volt. Dazai befelé élt és érzett őszintén. Ritkán láttál igazi örömet, dühöt, bánatot az arcán, de azokért a percekért ölni tudtál volna.

Néha már csak ez hajtott, hogy újra megüss vagy összezúzz valamit. A legutolsó alkalommal viszont csak dühös voltál, és akkor újra mérges lettél, magadra.

- Nem bírtam ki - suttogtad. - Annyira ideges voltam, Osamu! Sajnálom...

Hozzá akartad tenni, hogy többé nem teszem, de már túl sok megszegett ígéret terhelte a lelked Dazaijal szemben.

- (Név) - sóhajtott -, mit mondjak neked? Könyörögjek? Fenyegesselek meg? - Az ujjaidat cirógatta, teljes ellentétben a durva szavaival. - Mivel vegyelek rá, hogy hagyd végre abba?

Szégyellted magad, és nem akartad, hogy a szerelmed épp ezt a szánalmas érzést lássa rajtad. Valamivel, bármivel fel akartad tölteni a szavaiban rejlő űrt. Ha megjelent, megfertőzött, Dazait lassú apátiába, téged kétségbeesésbe taszítva.

- Nem teszek olyat többé, hogy be kelljen kötnöm magamat miatta. - Bukott ígéret volt, és ezt mindketten tudtátok, de rámosolyogtál Dazaira. - Szeretem, hogyha hozzád érek, meg tudod különböztetni az érzést a sajátodtól.