Agónia // x Reader oneshotok

43

Dazai Osamu x Reader E/1; Chuuya, Mori és Kouyou említve

Öngyilkossági kísérletek és családon belüli erőszak grafikus leírása, nemi erőszak említve, stb. stb., a 18 év alatti olvasókat továbbra is visszafordulásra és a rólam való megfeledkezésre kérem

.

.

.

.

.

Régi bánatokat hoztam új otthonunkba. Osamu mindent megtett, hogy elfeledkezzek róla, mégis mindketten tudtuk, mi bujkál az egymásnak ajándékozott hazug mosolyokban. Ő látszólag túllépett rajta, pedig kettőnk közül mindig ő volt, aki hosszasan lamentált a múlton, amikor senki sem látta, én viszont, akit mindig erejéért és higgadtságáért szeretett (mintha sosem látott volna tombolni, de ebbe hallgatólagosan beleegyeztem, hadd legyek csak egy picikét is higgadt és észszerű ebben a kapcsolatban), összeomlottam. Kinyílt egy átjáró a fejemben, ami feneketlen kútra hasonlított, és visszavezetett a gyerekkoromba.

Nem volt sok emlékem - amikor Osamu kérdezett róla, mosolyogva ingattam a fejemet, és azt mondtam, nem tudom, mi történt velem, ő pedig elfogadta, mert nem tartozott a feladatai közé, hogy ezt bolygassa, mostanra viszont eltelt tíz év és mindketten felnőttünk. Ő megkeményedett, én pedig elveszítettem a korábbi védőfalaimat. Azt szenvedtem el, ami egykor Osamu mindennapjait jelentette: visszatértek olyan emlékeim, amiknek soha a létezéséről sem tudtam és annyira hevesen éltem át a kora gyerekkorom pillanatait, mintha ismét gyerek és ismét ott lettem volna.

Osamunak igyekeztem megőrizni a látszatot. Ifjú feleségével minden a legnagyobb rendben, hiszen épp elég gondot okozott már neki, hogy annyira hasonlítottunk egymásra, de amikor magamra maradtam, akár csak egy fél perces csendben párbeszédeink két gondolata között, úgy éreztem, zuhanok és fulladok. Mintha lelkem kútja tényleg vízzel lett volna tele, és nem csak a félelem és kellemetlen, egymásnak ellentmondó érzések és képek késztettek volna fuldoklásra.

Osamu gyakorta mondta, hogy nem ember - nem közvetlenül nekem, bár, mély és titkolt perceinkben, amikor együtt ültünk a kikötőben vagy egy háztető lapos ormán, maga elé bámulva, mintha ott sem lennék, azért elégszer kimondta. Mostanában inkább lenyomatokat hagyott erről, mintha a konkrét szavaknál körmönfontabb kifejezésmódot talált volna; felnőtt és megtanult hárítani, de az igazságot nem tüntethette el. Nem volt ember, én pedig nem egy ember voltam - hasonló hozzá, de mégis akadt annyi eltérés köztünk, hogy még ha el is mondom neki, amit tapasztaltam, valószínűleg nem értette volna. Híres volt remek következetőképességéről, éles eszéről, mindent pontosan kiszámító, elemző agyáról, és, mert ismertem, tudtam, hogy mindezek mellől hiányzik a szív és az érzelem.

Néha azt kívántam, bárcsak legalább esze felét megkaphatnám a szívem feléért cserébe - túl nagy kérés lett volna lemondani minden érzésemről, de sokszor álmodoztam róla. Hiányzott a fiatalságom, amikor Dazai Osamuval együtt én is üres lehettem; abban az állapotban nem tudom, mit találhattunk egymásban. Mégis, valahogy nyugvópontra leltünk (Chuuya mellett vagy Chuuya ellenére is, bár sosem akartam őt kiszorítani az áldatlan duóból), és végül megkaptam egy normális élet minden gyötrelmét: szerető szívet, érző lelket, az elhagyatás félelmét, bizonytalanságot, a boldogság látszatát. Meg akartam szabadulni tőlük. Visszavágytam a Dokkmaffiába, mert az élet, ha kegyetlen volt is, ott lényegesen egyszerűbbnek bizonyult. Erről sem beszéltem Osamuval, nem akartam tönkretenni az ő régóta fenntartott, színlelt boldogságát - ezért küzdöttem én is, hogy legalább mellette normálisnak látszódjak, de minél tovább erőlködtem, annál kevésbé voltam rendben.