Agónia // x Reader oneshotok

10

//veszekedés, depresszió, öngyilkosság említve, önsértés említve//

– Úristen, Osamu, minek vagy még itt, ha ennyire meg akarsz halni?

Belefáradtál a vitákba. Nem bírtad tovább elviselni Osamu arcát, a szemében ülő közönyt, és azt az érthetetlen szomorúságot, ami nem csitult, akármit tettél vele. Akkor is ezt láttad viszont az arcán, de ritkaságként egy más érzelmet is felfedeztél rajta. Osamu pupillája kitágult, de hamar szabályos méretűvé zsugorodott, mintha az, amit mondtál, meg sem érintené.

Sóhajtott, ezt a hangot elnyomta a saját, hevesen verő szíved. A szoba két sarkából néztétek egymást, mint két véletlenül összetalálkozott vadállat. Ugrásra kész voltál, ő azonban leejtette a vállát, keze utat talált a szűk öltönynadrágja zsebébe.

– Igazad van – mondta, de már nem nézett rád. – Ugyan, minek vagyok még itt veled?

– Mert szeretsz?! – Ez volt az utolsó kitörésed. Osamu nem felelt, téged pedig elhagyott az erőd. Elfordultál, mert nem bírtad elviselni, hogy így lásd. Nem akartad beismerni, de mindennapos volt, és a veszekedés is egyre gyakoribbá vált.

– És te szeretsz?

Ez még a csendnél is rosszabb volt. Felkaptál egy mécsest az ablakpárkányról és a földhöz vágtad Osamu lába előtt. Meg se rezdült, amikor az üveg mécsestartó darabokra robbant, szilánkokkal spriccelve a lábszárát.

– Hogy ne szeretnélek? – Kiabálni akartál, de csak suttogásra futotta. A dühkitörés minden tartalékodat felemésztette.

Sosem hitted, hogy törni-zúzni fogsz, korábban kiegyensúlyozott voltál. Osamu lassan formálta át a személyiséged. Labilissá váltál mellette, mert elfáradtál az állandó gondoskodásban.

Osamu most sem felelt. Hátát fordítottál neki, hogy se az arcát, se a pusztításod nyomait ne lásd. Hallottad a lépteit, majd azt, hogy csukódott mögötte a lakásajtó, és megkönnyebbültél. Ki kellett szellőztetned a fejed, és képtelen voltál, ha Osamu ott van a közeledben.

Nem aggódtál érte, mert ha marad, te szöktél volna ki a városba. Ritkán fajultak idáig a veszekedések, általában a tetőpont előtt sírva fakadtál a fürdőszobában, vagy Osamu ölelésébe temetkezve az ágyon. Minden alkalom borzasztó volt, de olyan gyakran ismétlődött, hogy az életed részévé vált. Az mégsem fordult elő azelőtt, hogy hívni akartad őt, és nem vette fel a telefont.

Tudtad, mit dolgozik a barátod, mert éveket töltöttél mellette, mióta csatlakozott a Fegyveres Nyomozóirodához. Amikor jobb percei voltak, mindent, amit lehetett, elmesélt neked, és igyekezett téged biztonságba helyezni. Megértetted, hogy munka közben gyakran nem tudja felvenni a telefonját, de akkor szombat este volt, és Osamu a szabadnapját töltötte veled. Egy-két óráig még örültél a magánynak, de ahogy lecsillapodtál, hiányozni kezdett.

Már megbántad, hogy olyan ocsmány dolgokat mondtál neki. Osamu depressziós volt, az öngyilkossági szándékát pedig komolyan kellett venned. Mégis túl sokszor próbálta meg, és találtad őt felszíni sérülésekkel, sápadtan fekve, vagy hányni egy marék enyhe fájdalomcsillapító bevétele után. Osamu állandóan kísérletezett, de úgy tűnt, sosem akart meghalni igazán. Akármit mondtál vagy tettél, nem hagyta abba, és hiába esküdözött, hogy boldog veled, ennek az örömnek sokszor az árnyékát sem láttad rajta.

Már nem haragudtál, csak féltél. Fogalmad sem volt, hova mehetett, és miért nem hív téged vissza. Fel-alá járkáltál a lakásban, közben a legrosszabb forgatókönyvek játszódtak le a fejedben. Utáltad magad. Nem akartad őt megbántani és kigúnyolni, főleg nem felbiztatni egy valódi öngyilkosságra.