Agónia // x Reader oneshotok

34

Fyodor x Reader E/1, önsértés, öngyilkosság említve, szerelem

Vannak részek, amiket nem olvasásra szánok, ez is ilyen. 

.

.

.

.

.

Hol voltál, amikor újra sebet ejtettem magamon? Mert eszembe jutottál, Fedya, mintha a hátam mögött álltál volna. Mégsem fordultam meg: ha itt vagy, képtelen lettem volna a szemedbe nézni.

Sokféle arcot képzeltem magam mögé, a lopott pillantások is neked, ezerarcú istenemnek szóltak, de teljesen egyedül voltam, leplezetlenül, és lecsapott... ami a kezem ügyében volt, épp egy éles csipesz tépte a karomat, lyuggatta a combom, de kés, szike, olló is megtette volna. Aztán végre lefogtad a kezem, mielőtt az utolsó, egészen mély szúrás eltalált volna.

Késő volt, miért vártál eddig?

Véres félholdak árja borította mindkét kezem, bevezetőjéül a dühödt rohamnak, vagy, mint én képzeltem, utolsó kísérlet gyanánt, hogy megállítsam.

Ez volt az első alkalom, hogy ott bántottam magam, ahol a te munkád védett – a szúrás utat talált a gazdagon felékszerezett karom két karkötője közti résen, ruhámon át, nem feltűnően, de fájdalmasan a combomat marta.

Egyikünk sem fogja tudni, maradt-e heg utána. Egy kurta élet telik el, mire ismét levetkőztetsz, és azt kívánom, akkor ne a sebekkel akarj törődni.

Magad felé fordítottál, az ezer arc egy kevésbé ismert darabját láttam rajtad: aggodalmas volt, de az érzés hamar elillant, és én sem tudtam sokáig akár csak az orrodig felnézni.

– Ne magadat bántsd, kincsem, hanem azt, aki dühössé tett – simogattad meg a karomat ott, ahol ékszereim közt körmeim vájta sok kis árok szabdalta.

Megremegett az ajkam. Nem fájt, a szavaid tették. Nem téptem ki a kezem a tiédből, így, mikor a mellkasodhoz simultam, úgy tűnt, mintha táncoltunk volna.

– Magamra haragszom – suttogtam, a hangom érdes volt. Küszködtem, hogy előtted még egyszer ne sírjak.

A hajamat, hátamat simogattad, de nem engem, a két karom sebeit nézted. Vér és arany. Az aranyat te adtad, a másik az én ajándékom, de Fedyám, tudom, az enyémet sosem szeretted látni.

Annyira hasonlított az első találkozásunkra, és azóta is oly mélyen jellemezte az egész életünket, hogy sírtam, szégyen és fájdalom járt át, és te, egyetlen megnyugvásom, ott tartottál csitító karodban.

Nálam jobb párt érdemeltél volna, egy olyan nőt, aki vidámabb, kedvesebb, ragyogóbb, talán szebb is nálam, de én nálad sosem tudnék szeretőbb és megfelelőbb személyt találni. Olyan szomorú, ha tökéletlenek vagyunk egy házasságban... de ezt csak én hívom így, te pedig mindig eltérítesz saját tökéletlenségem gondolatától.

Páratlan eszköz vagyok, de előbb-utóbb mindegyik eltörik, engem pedig, jól tudtad, sérülten vettél ki a dobozból. Minden sebemet eltakartad ékszerekkel, kesztyűkkel, becéző csókokkal, eltörölted minden látható nyomát korábbi gyötrelmeimnek, és megtanítottál mosolyogni. Ám ez annyira ingatag, és minden mélyen, hatalmadon kívül kerülve gyökerezik bennem, hogy néha felébredek, és elég látnom, hogy egyedül fekszem az ágyban (mit is képzeltem? Annyira ritkán vagy olyankor mellettem!), az egész napom tönkremegy, a legnagyobb igyekezetemmel sem tudok boldog lenni. Nem azért van, mert te nem vagy ott, nem azért, mert képtelen vagyok a puszta létednek örülni. Túl sérült vagyok, túl erősek ezek a berögződések, ezért kétségbeesetten kapok utánad még akkor is, ha kés van a kezemben: egy szavad vagy pillantásod akkor még elég lenne, hogy megállítson, bár semmilyen védő intézkedésnek nem volt rajtam hatalma.