Agónia // x Reader oneshotok

33

Osamu E/1, soukoku, kicsit ooc

öngyilkosság említve, káromkodás, amúgy nem tudom, ami jön

Osamu monologizál a párhuzamos életekről, röviden. Nem élvezetes, és nem ez életem legjobb írása, de régóta ez az első.

*

Vajon valaha tudtuk tolerálni egymás életét? Nem az elfogadásról beszélek, nem arról, hogy szerettük-e, szerettem-e valaha a barátaidat, akik sosem voltak a barátaid. Talán te is tudtad, de nem foglalkoztál vele, mert közösségre, emberekre volt szükséged, valakire, aki melletted van, hogy talajt adjon, hogy ne maradj egyedül – értem, persze, nem hibáztatlak, sosem tudnálak, és már azt sincs kedvem mondani, hogy ostoba vagy, de azért csak kapd be, amiért vak vagy, meg, mert nekem igazán jól esne, és kapják be ők is, hogy hozzásegítettek ehhez az állapothoz.

Na, nekünk tényleg nincs dolgunk egymás életével. Egymás embereivel, akiket én, bár ismerhetnék, nem akarok megismerni. 

Még a saját életemet is nehezen viselem el, így a tiéd nem érdekel. Vagy talán túlságosan is, de csak az, semmi más, ami hozzá kapcsolódik, és én nem vagyok olyan jó ember (ember létemet is vitassuk csak), hogy tekintettel legyek csak azért másokra, mert te esetleg kedvesen gondolsz rájuk, talán kötődsz is hozzájuk valamennyire, amire én képtelen vagyok olyanokkal, akik iránt nem mutatok érdeklődést.

Nem vagyok jó. Sosem voltam jó, és törekszem rá, hogy jó legyek, de a természetemet nem tudom megerőszakolni (megtehetném, de minek? Állandóan hazug képet mutatok magamról, még ezzel is tetézzem? Végül is, miért ne? Egy új, aktív kihívás, amire tudatosan kell odafigyelnem, addig sem foglalkozom mással). Egyetlen emberre korlátozódik a lelkem mélyéről összekapart jóság, amiről próbáltam a saját mocskomat letisztogatni: rád, de még ezt is nehéz fenntartani, másokkal nem erőlködöm. Nem vagyok jó. Nem. Addig ismételgetem, amíg el fogom hinni, de a nemet nem tudom, nem is akarom leválasztani a mondatról. Sok minden kezdődik nemmel vagy ninccsel: nem érdekel, nem számít, nem akarom, nincs szükségem rá, nem kell, nem szabad, nincs értelme, nem bírom, nem, nem, és ez a legfontosabb. Nem bírom. Nem. Nem tudok nyugton maradni, sokszor nem tudom fékezni a nyelvem, ilyenkor a számba kell harapnom, hogy ne vágjak valami keményt és sértőt a fejedhez, mert én is képes vagyok rá, eleget voltunk együtt, hogy megtanuljam, de ezt az egyet, hidd el, tudtam magamtól is, akármennyire utálom, és iszonyodom attól, ha emberek ordítanak egymással. Én nem szoktam. Ismersz, eleget láttál, én higgadtan bántok. Annyira higgadtan, hogy megijeszt, de már túl vagyok azon, hogy féljek magamtól, egyszerűen ilyenkor visszatérek a gyökereimhez, és hiába hitegetné magát bárki, hogy ez nem a valódi énem, de igen. Erre igent mondok. Beleleshetsz ilyenkor a szívembe, vagy bármibe, ami ezeket a szavakat és ezt a hidegséget sugallja.

A te indulatod jobb. Az enyém... Tanulás eredménye. Az indulat jobb. A hideg fejjel kegyetlenkedés félelmetes. Sokszor esik jól ilyen fenyegetőnek lenni.

Perszonál világom nem bírja el a terheket, ezért, ha nem akarsz többé az ideális, kedves része lenni, lépj ki belőle, vagy én foglak úgy eltaszítani, hogy ne legyen kedved többé visszatérni. Megjegyeztem, hogy kezeled ezeket a helyzeteket. Megsértett a viselkedésed, de a sérelmeket könnyen félre tudom tenni, egyszerűen én nem fogok lépéseket tenni. Nincs szükségem erre. Nincs szükségem kapcsolatokra. Nincs szükségem semmilyen külső befolyásra, és aki megpróbálja tönkretenni a nyugalmam és békességem, amit a személyiségem romjain egyensúlyozok, és a létezését még én sem egészen hiszem el (tudom, hogy hazugság, hogy mindez csak felszínes öröm, és semmi sem deríthet fel, hogy akármilyen hangosan nevetek, annyira üres vagyok, hogy még akkor se sírok, ha szomorúnak érzem magam, legnagyobb nevetéseim közepette, elég kevés érzésem van a dühöt leszámítva, amibe utolsó kapaszkodót találtam, de erre sincs szükségem, a düh mindig is a te asztalod volt, mint valódi, perzselő jele annak, hogy élsz és érzel), az haljon meg. A kapja be itt már nem elég, és sosem volt helyénvaló, tudod jól, hogy én így nem beszélek, még a csúnya beszéd is inkább illik hozzád, nekem sosem volt részem az ilyesmi, egyszerűen... Néha így alkalmazkodom a környezetemhez és próbálok érzéseket kifejezni, de mert nem illik hozzám, mindig hamar lemondok róla.

Rosszat kívánni másnak rossz, de hányszor mondjam, bármilyen ostoba, napsugaras személyiségnek látszom, én nem vagyok jó ember. Sokszoros kiemelésre érdemes.

Mivel meg nem ölhetem, kiradírozom a világomból, aminek sosem kellett volna részévé válnia, és kész. Ebben a világban nincs helye másoknak. Örülök, hogy te osztozni kívánsz benne, de amint belelépsz, egy paralel valóságot hozunk létre. Lehet, hogy nagyon hasonlít hozzá, de sosem lesz azonos a valódival, mert valójában mindig egyedül vagyok, valójában sosem érzem jól magam, és elmondom újra, amit soha nem akartál felfogni: nem kell segítség, mert nem is akarom magamat jól érezni, egyedül arra van szükségem, hogy senki és semmi se fenyegessen, senki és semmi ne kerüljön az utamba. Aki ennél jobban megszomorít, pusztuljon el, mindennel együtt, ami hozzájárult az állapotromláshoz.

Paralel világunkban lehet minden napfényes és szép, örülhetünk együtt a nyíló virágoknak, ihatunk együtt, ehetünk finom ételeket, még meg is csókollak, ha hagyod, örülhetek a combodon feszülő nadrágnak, a tested érintésének és látványának, de a valóságban, magamban mindez nem számít, olyan sokadlagos, mintha nem lenne, soha nem is létezett volna, de ezt nekem, Chuuya, sosem fogom elmesélni. Nincs kedvem magyarázkodni, megsérteni sem, de csak ez a kettő maradna, ha valaha kinyitnám a számat, szóval vagy hallgatok, vagy nyaggatlak, ahogy az elvárható kettőnk általad valódinak tartott, nekem csak hasonmás valóságában. Elég egy picit elengedni a szálakat, amik a te úgymond valódi életedhez kötnek, és egyedül vagyok önmagamban. Gondolkoztál-e azon valaha, hogy a világ érzékelése mindenkinek a sajátja, mindenkinek eltérő az „egyazon valósága”, röviden: te és én, bár térben és időben egy helyen létezünk, másképp, magunk módján fogjuk fel a „valóságot”, és a szubjektív érzékelés miatt ez a kettő, bár látszatra egyforma, mégsem fog soha tökéletesen egybeesni.

Szívesen játszom el, hogy veled élek, megnyugtató tud lenni, de te te vagy, én én, én csak vendég vagyok a Nakahara Chuuya valóságban. Nem olyan rossz hely, nem olyan sötét, de nem is a legjobb, szóval néha azért hazajövök belőle, már ha lehet otthona egy magamfajtának.

Tudom, általában mi játszódik le benned ilyenkor, de nem hat meg. Sem a sértettség, sem a düh, sem a bizonytalanság, félelem, aggodalom, a „csak azért sem szólalok meg”, majd az, hogy végül mégis próbálkozol nálam. Tudom, hogy veled nehéz és értelmetlen játszani a büszkeségjátékot, de én nem játszom, és bármit képzelsz, nem a büszkeségem miatt hallgatok, nekem nem volt, nem is lehet büszkeségem. Ha ismersz is, csak azt a részem, amit megengedtem, és egészen sohasem fogsz ismerni. Kérdés, akarsz-e, másik, hogy hagyom-e; nem érdekel, nem számít, megmondtam, innen nem törődöm a párhuzamos valóságokkal.

Magammal sem szándékozom. Tudom, mi lenne jó nekem, de még azért sincs kedvem megtenni, hogy a fizikai szükségletek kielégítésének engedelmeskedjem. Néha örülnék, ha nem élnénk együtt, vagy ha csak egy napig egyedül lennék. Mindent átható jelenléted van, ami, mióta nem láttalak, csak erősebb lett, és akkor is magamon érzem a nyomát, amikor megpróbálok minden igyekezetemmel egyedül lenni. Szeretsz engem. A Nakahara Chuuya valóságban én is tökéletesen szeretlek, ahogy egy ilyen... szeretni tud, de ilyenkor csak teher minden érzés, amit megtanítottál, és megpróbáltam segítség nélkül is érezni. Jobb volt egyedül. Sok szempontból nem, veszélyeztetett voltam, de akkor nem vártam megmentésre, most pedig már fenyegetsz is a megmentéssel.

Ha egyedül élnék, talán élnék – talán már régen meghaltam volna. Néha még eszembe jut, amikor együtt fekszünk az ágyban, hogy

miért nem ölsz meg?

miért nem hagysz soha meghalni?

miért zsarolsz azzal, hogy ne hagyjalak egyedül, hogy szeretsz, hogy fontos vagyok neked, hogy bánt téged, ha magamat bántom?

Sokkal könnyebb lenne egymást elengedni, mert miattad most már félelem él bennem, és kötelesség fojt, hogy muszáj miattad, paralel világom ragyogó napsütésében életben maradnom.

Ideát viszont esik az eső, Chuuya.
Szeretem az esőt, jó illata van tőle a földnek. Hívogató akkor, és az összes, vízzel kapcsolatos gondolatomat eszembe juttatja. Sokszor képzeltem el, milyen lesz tényleg ott maradni, amikor végérvényesen és menthetetlenül önti el a víz a tüdőmet.

Nem tudok úszni. Tudod? Tudod, persze, ezért voltál mindig mérges rám, de a dühöd valahol, valamikor kétségbeesébe fulladt.

A szerelem elgyengít, minden kapcsolat sebezhetővé tesz, de te, azt gondolom, mindig is ilyen voltál. Támaszért próbáltál velem kötődni, erőre neked nem lett volna szükséged, kettőnk közül én szorulok rá jobban, de erő csak a túléléshez elengedhetetlen, én pedig nem akarok életben maradni.