Agónia // x Reader oneshotok

30

Fyodor x Reader, Reader E/1

bizonytalanság, rossz önértékelés, félelem, terror

Ez egy nagyon elvont rész, Fyodor nem igazán szerepel benne, inkább átélhetetlen Reader-chan (ez a specialitásom újabban) lelki megrázkódtatásairól és lidércnyomásairól szól. Igen személyes, nevek helyett csak monogramokat használtam, feloldás a rész végén.

.

.

.

.

.

Ha azt mondják nekem, egy képesség áldozata lettem, nem hittem volna el, mert valójában semmi sem változott. Nekem ilyenek voltak az álmaim, a rémálmaim, minden félelmem, így annak, aki megragadta ezt és kirángatta a szívemből, nem kellett megerőltetnie magát érte. Bizonytalanságom ott volt közvetlenül a felszín alatt, és minden, ami történt, még a valóságnál is hihetőbbnek látszott.

Mindig attól féltem, hogy végül nem leszek elég jó Fyodorhoz, hiába éltem egy édes szappanbuborékban, amit kettőnk igyekezete és az én ábrándjaim vontak magunk és a világ közé. Fyodor nem akarta, hogy bármiben hiányt szenvedjek, hogy bárki is fájdalmat okozzon, de azt, ami sosem volt az enyém, az ő minden igyekezete sem tudta pótolni. Dicsért, szeretett, és biztosított róla, hogy értékes vagyok, de magamat nem tudtam így látni, és valójában sosem értettem meg, mit szeret bennem.

Szerencsésnek tartottam magam, hogy ez a csodálatos, finom, hallgatag ember engem választott társául. Még a hallgatás sem okozott gondot vele, megértettük egymást ebben a csendben. Ő azért nem beszélt, mert túl okos volt erre a világra, én meg, mert féltem, de végül a félelem elmúlt, nem aggódtam az elutasítás miatt, és vele képes voltam boldog lenni.

Mindig kedves volt velem. Elérte, hogy zavarba jöjjek, ha megcsókolta a kezem, vagy a szemembe nézve azt mondta, gyönyörű vagyok, és láttam rajta, komolyan gondolja, mert Fyodor, ha nem rólam volt szó, fukarkodott a bókokkal.

Soha rá sem nézett másra, amióta csak ismertem, mégis félelem élt bennem, amiről a saját józan eszem érdekében igyekeztem megfeledkezni. Azonban, amint elaludtam, és többé nem érzékeltem ölelő kezét a derekamon, és testét párnaként a fejem alatt, karjai biztonsága odalett, a jövő bizonyossága elenyészett, és újra az a riadt, nyomorult gyerek voltam, akire mellette nem akartam emlékezni.

Nem érzem magam felnőttnek, szeretetre érdemesnek, egyenrangú félnek sem többé. Elveszett voltam, kiút nélkül.

Hiába kerestem Fyodort, egyedül kóboroltam egy utcán, ami emlékeztetett sok másikra Péterváron; utóbb épp arra, ahol kart karba ötlve sétáltunk egy teázó felé.

Elsodort a tömeg, mikor próbáltam a járdán maradni, és kitalálni, pontosan hol vagyok, és mit csináljak: megláttam Fyodor fejét a távolban, de hiába kiáltottam utána, meg sem rezdült az egyre kétségbeesettebb, élesebb szólongatásra.

Fekete hajú nő volt vele, ugyanúgy fogta a karját, ahogy két nappal azelőtt én tettem, hosszú haját hátravetve fejét a vállának hajtotta. Utánuk futottam, megragadtam, harag és felháborodás rázott.

– Ki vagy te? – sziszegtem, ahogy megfogtam a karját és elrántottam Fyodortól. A férjem szertefoszlott, de a fekete hajú nő megmaradt: egyetlen ép szemével rám bámult, sebhely szabdalta arcát mosolyra ránduló telt ajka eltorzította.