Agónia // x Reader oneshotok

4/2

//maffia Dazai, párkapcsolati problémák, alkoholfogyasztás, önsebzés, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, szerelem// 

Murasaki-Merry666 , astrographic és brownhairedboi kérésére az előző rész folytatása és lezárása ♥ próbáltam a maximumot kihozni a szituból, srácok ♥ 

A vergődésetek három hete tartott. Osamu rengeteg küldetést vállalt magára, pedig nem talált örömet benne, és még kevésbé érdekelte az épsége, mint akár a legrosszabb napjaiban. Ha otthon volt, alig szólt hozzád, azt viszont megengedte, hogy ellásd a sebeit. Némán, lehajtott fejjel kötözted be újra és újra, még mindig félve, ha rád siklott a tekintete. Osamu nem volt rendben, köztetek sem volt rendben semmi, és a várakozás felőrölt. Úgy érezted, valami történni fog. Régen lógott a levegőben, és mindig, ha Osamu és Chuuya együtt ment bevetésre, egy kicsit közelebb került hozzátok.

Osamut nem érdekelte, kivel tetted, egyre csak azt kérdezte, miért. Mi volt az, amit ő nem tudott megadni, mi volt az, amiért mást engedtél közel magadhoz. Tombolt, de a dühe nem fordult ellened. A repedések szaporodtak a falon, törött csempék tűntek fel a fürdőszobában. Összepréselt ajakkal, lehajtott fejjel jártál Osamu nyomában. Ezerszer kérted a bocsánatát, és ő megadta végül, de a tekintete egyértelművé tette, hogy felejteni sosem fog. Sápadtak és betegek voltatok, két félénk halottként keringtetek egymás körül. Már nem érdekelt a tünékeny hatalmad, Chuuya kedvessége sem számított. Mindhárman tönkrementetek ebben, de, mert nem néztél tükörbe, csak Osamu szenvedését láttad.

Megtört az akaratod, elveszett az addigi büszkeséged. Rengeteget sírtál, a földön csúsztál utána, amíg Osamu meg nem ragadta a hajad, és durván felrántott magához. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor fájdalmat okozott neked, és akárhány embert gyötört korábban, ezután megbánást láttál az arcán. Elengedett. Levegő után kapkodtál, az orrod eldugult a sírástól. Fojtottan, lesütött szemmel motyogtad:

– Osamu, sajnálom.

– Elég már. – Osamu belefáradt. – Ne ismételgesd ezt. Nem bírom.

Becsuktad a szádat. Hozzá akartál érni, de féltél, mit váltasz ki belőle. Korábban végig sem gondolva, természetesen simultál hozzá, de akkor a kezét sem tudtad fogni. Osamu kiment a szobából, és te egyedül maradtál, olyan rettenetes nyomással a mellkasodon, mintha valaki egy sziklát lökött volna rád. Osamu nem sokkal később visszajött. A haja, a ruhái, és amikor magához szorított, a bőre is whiskyszagot árasztott. Megdermedtél a karjában, ő a válladra hajtotta a fejét. Az ajka beszéd közben hozzáért a nyakadhoz, forró tűszúrásokkal gyötörve, de szándékosan semmi mást nem tett veled.

– Megölsz engem – mormolta, szorosan fogva a ruhádat. – Bárcsak fájdalom nélkül tennéd.

– Osamu. – Mást sem tettél ezekben a hetekben síráson kívül, Osamu már meg sem lepődött rajta. Hagyta, hogy bőgj a vállán, kétségbeesetten kapaszkodva belé, mert rég nem érezted már olyan közel magadhoz.

– Szeretlek – mondta. Lassan ellépett tőled, de még mindig kapaszkodtál belé. Amikor megmozdította a kezét, rémülten csuklottál fel. Nem attól féltél, hogy megüt, hanem, hogy elmegy, és soha többé nem fogod viszontlátni.

Osamu egyenesen rád nézett. Karamellszín szeme fáradt és fénytelen volt, a hangja is monotonná vált a felhajtott alkoholtól. Nagy levegőt vett, oldalra döntötte a fejét, néhány kócos, rövid tincset kisodorva az arcából.

– Utálom, hogy szeretlek – mondta –, de amíg élek, nem tudom abbahagyni. Ne felejtsd el, (Név).

Megfogta a kezed, kifejtette magát a szorításodból, és elment. Nem szóltál, nem nyúltál utána, és csak két nappal később ért vissza Mori megbízásáról. Az egyedüllét Osamu lakásán elég gondolkodási időt adott. Muszáj volt visszanyerned a bizalmát, a hitét, a méltó helyedet a szívében. Osamu szenvedett a szerelmétől, és csak akkor vethetett volna véget neki, ha ő sem létezik tovább. Sosem volt boldog, sosem kötötte sok szál az élethez, de nem akartál a végső indoka lenni az öngyilkosságra.

*

Magadnak képtelen voltál megbocsátani, Osamu hiába tette meg idővel. Amíg meg nem nyugodott, te is zaklatott voltál, és minden, amit csak értél, fegyverré vált a kezedben. Osamu kettétörte a kedvenc hajcsatodat, amikor meglátta, hogy kihajtva a karodba döfködöd az éles végét. Elvett tőled egy tucat tűt, egy golyóstollat, a félbe tört fogkefédet, és erősen megrázott, amikor a hálószobába lépve a falba verted a fejed, valamivel az ő ütései alatt.

Hisztériás voltál, a hajadat tépted, és nem voltál hajlandó enni. Nem vetted észre, mennyit ártasz ezzel Osamunak. Figyelmen kívül hagytad az egyre szaporodó sérüléseit és az üres üvegeket a kuka mellett, a konyhában.

– Be kell fejezned – mondta, amikor kicsavart a kezedből egy üvegszilánkot. Elejtettél egy poharat, mert túlságosan remegett a kezed az idegességtől. Osamu második napja nem jött haza, és nem válaszolt, amikor hívni próbáltad. – (Név), ne baszakodj velem! Mondd már meg, miért akarsz mindenképp megölni?

– Nem akarlak! Sosem akartalak bántani! – Sírva fakadtál, térdre csúsztál Osamu előtt. Ő fogta a karodat, azután is, hogy az üvegcserép kiesett belőle. A tenyered és a bal karod vérzett, de egyik seb sem volt mély. Osamu letérdelt veled szemben, két kezébe vette az arcod, és kényszerített, hogy a hisztériát abbahagyva egy percre rá figyelj végre.

– Tudod, hogy fáj, amit csinálsz magaddal? – Egészen közel hajolt hozzád, az orrotok összeért. – Nem érdekel, ki nyúlt hozzád, mert az enyém vagy – sziszegte –, de a fejedet nem tudom uralni. Ne tedd tönkre magad, (Név). – Osamu foga megcsikordult. – Engem is tönkre akarsz tenni?

Megráztad a fejed. Szégyellted magad. Hetek óta őrület és önkívület éltetett, és egészen elfeledkeztél arról, hogy mit akartál: Osamut boldoggá tenni, és visszatéríteni a valóságba.

Osamu felnyalábolt a földről, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy csurom vér lesz a kabátja. Sokat fogytatok az eltelt időben, de őt nem hagyta el az ereje. Lefektetett az ágyra, hátulról átölelt, kezét a hasadon, arcát a nyakadnál tartva. Megsimogatott, addig ismételve a tétova mozdulatot, amíg el nem múlt a remegésed. Úgy ölelt magához, mintha az utolsó kapaszkodója lennél a világon, és te is hasonlóan érezted magad. Kétségbeesésben hánykolódtál, amíg Osamu ki nem húzott ebből. Töröttek voltatok, mint a pohár, ami kiesett a kezedből, de a szilánkjaitok tökéletesen illettek egymásba. Megérintetted a kezét, az ujjai közé dugtad az ujjaidat. Osamu felnyögött, nehéz sóhajt fojtott a tarkódba. Az első este volt, ami hasonlított a korábbi, normál alkalmakra. A könnyeid elapadtak, a vér megalvadt a karodon és megszáradt Osamu kabátjában.

– Szeretlek – motyogtad, amikor már engedelmeskedett a nyelved. Osamu megcsókolta a fejed, emlékeztetve a szebb napokra, és a hajadba temette az arcát.

– Tudom, (Név) – sóhajtott. – Hogy tudnám elfelejteni?