Agónia // x Reader oneshotok

20

//DazaixReader, szakítás, depresszió, önsértés és öngyilkosság említve, torz énkép, szerelem első látásra, bókok és pozitív visszajelzés, happy end//

//Már hiányzott Osamu és az, hogy valami jót tegyen velünk ♥ Szerettem írni, akármilyen kellemetlen a téma: ha mélyebben belementem volna, a korábbiakhoz hasonló Angst Expressz gázolás lesz, de így csak valami kedvesség. Ránk fért már, nem?//

Korábban is előfordult már, hogy figyelmetlenségből beleütköztél az utcán egy idegenbe, de egyikük sem hasonlított Dazaihoz. Alig a kabátjáig emelted fel a tekinteted, mint rendesen, mert képtelen voltál mások arcára nézni, de volt benne valami, amiért nehezen verted ki a fejedből, még mielőtt megérintett volna.

– Bocsánat – suttogtad, és már tovább akartál menni, de Dazai finoman megszorította a karod, megállásra késztetve.

Féltél, ez a rémület vett rá, hogy végül a homlokodba húzott sapka alól kilesve megnézd magadnak: az arca barátságos, de a keze erős volt, a szíved hevesebben dobogott az idegességtől meleg barna szeme láttán.

Nem tudtad, mit akarhat ez a fiatalember tőled. Fürkészőn, kis ámulattal nézett végig, egyszerű, fekete sapkádtól egészen a csizmád orráig. Ő jól öltözött, te vele ellentétben egészen slampos voltál. A hajadat összeborzolta a hűvös, téli szél, és a kabát is csak lógott rajtad, amióta annyit fogytál, összegyűrődött a hátizsákod alatt.

– Semmi baj, kisasszony – mondta Dazai, szinte egyszerre a szemrevételezéssel, amivel annyira zavarba hozott. – Te jól vagy?

Bólintottál, mire végre eleresztett, és úgy húztad el a kezed, mintha megégetett volna. Amint a pillantása is másfelé siklott, lesütötted a szemed és átrohantál a zebrán az út túloldalára. Észre sem vetted a piros lámpát, csak a rád dudáló autó és a hirtelen, közeli halál lehetősége miatti zsibbadás terített ismét magadhoz.

Talán, ha ez az autó nincs, Dazai megfeledkezett volna rólad, de nemcsak a menekülésed és közeli, szomorú véged miatt nézett úgy utánad a gyenge hóesésben állva, hanem nagyra nyílt szemed rövid időre elkapott, különös pillantásáért.

Ugyan csak középiskolás voltál, a kisugárzásod ismerőssége érdekessé tett Dazainak. Miután eltűntél, egy darabig felfelé fordított tenyerét és kinyitott ujjait nézte, mintha a bőröd nyomát kereste volna, aztán zsebre tette a kezét és hazaballagott, veled ellentétes irányba.

Egy héttel később láttad őt újra, amikor lehajtott fejjel, a szokott útvonaladon mentél haza az iskolából. Halkan énekeltél, de húsz lépés után abbahagytad: a dal olyan emlékeket idézett fel, amiket erővel próbáltál elfelejteni. Megtörölted az arcod, mielőtt a kibuggyant könnyek ráfagytak volna, de ehhez meg kellett állnod. Egy pad támlájára tetted a táskád, zsebkendőt keresve, hogy kifújd a lassan beduguló orrod, de majdnem kiejtetted a kezedből, amikor felegyenesedve Dazait láttad meg magad mellett, a pad másik oldalán. Türelmesen, az arcán kíváncsisággal figyelte, mit csinálsz. Látva, hogy a felismerés után miképp vörösödsz el és szegezed újra a földre a pillantásod, meg is szólított.

– Szép időnk van, nem, kisasszony? – Dazai mosolygott, megcserélte a térdén keresztezett lábát a másikkal.

Hátradőlt, hanyagul a pad támláján pihentette a karját, és téged fürkészett. Szinte ugyanúgy néztél ki, mint legutóbb, talán csak a hajad volt jobb állapotban. Pár napja megmostad, de nem törődtél sokat a fésülködéssel, és a ruhád is gyűrött volt. Az iskolai egyenruhád, amire egyébként olyan kényesen ügyeltél, elnyűtt rongyokra hasonlított.