FRIENDZONE

Epilógus

Delaney

 Az izgalomtól és az idegességtől teljesen kiszáradnak az ajkaim. Tudom, hogy Laura iszonyatosan leordítaná a fejemet, amiért nincsen nálam ajakbalzsam, hanem helyette újra és újra benedvesítem a számat a nyelvemmel. Még egyszer a telefonom kijelzőjére pillantok és körülbelül huszadjára is elolvasom Jen üzenetét.

„Szabad a pálya!"

Már majdnem öt perce küldte, de én még mindig egy helyben állok, egyik lábamról a másikra billegve és úgy viselkedek, mint egy izgatott tinédzser, aki az első randijára készül. Csak át kellene mennem a zebrán és már ott is lennék az ajtó előtt.

- Gyerünk már – sziszegem halkan magamnak és próbálom rávenni a lábaimat az elindulásra.

Ha már Jen elintézte nekem, hogy bejöhessek egy vendég helyére, akkor muszáj leszek összeszedni magamat. Kifújom a levegőt és felnézek a lámpára, ami éppen akkor vált át zöldre. Hát mi ez, ha nem egy égi jel? Ezzel győzöm meg magamat és végül gyors léptekkel átszelem a zebrát és azzal a lendülettel be is nyitok a szalonba, mielőtt meggondolnám magamat. Az ajtó fölötti kis csengő halkan csilingel, amikor kinyitom az ajtót, amivel azonnal magamra vonom a recepciós pult mögött ülő Jen figyelmét.

- Már azt hittem meggondoltad magad – mosolyog rám kedvesen a nő, amikor odalépek hozzá.

- Egy hajszálon múlt – húzom el a számat és óvatosan az üres folyosó felé pillantok, majd újra Jen felé fordulok. – Köszönöm a segítséget.

Jen legyint egyet.

- Ugyan. Remélem, sikerrel jársz – kacsint rám és a fejével a folyosó irányába biccent.

Ideges mosolyt villantok rá és a kezeimet tördelve indulok el a célom felé. Amikor megérkezek az ajtó elé, már csak azt skandálom magamnak fejben, hogy nem lesz gond. Máris kopogásra emelem a kezemet, mert ha megállnék, hogy felkészüljek lélekben, akkor azonnal elkezdenék gondolkodni, ami semmi jóra nem vezetne. Úgyhogy gyorsan bekopogok.

- Gyere – kiáltja a rekedtes hang, aminek a hallatán azonnal megborzongok és elönt a forróság.

Na, most kellene bátornak lennem. Vagy legalább el kellene hitetnem magammal, hogy az vagyok. Amikor benyitok, Cade háttal áll nekem és a csapnál tisztít valamit. Vissza kell fognom magamat, hogy ne kapkodjak levegő után, amikor megpillantom. Utálom, hogy ilyen hatással van rám a jelenléte és teljesen levesz a lábamról a külseje.

- Bocs haver, jövök máris csak ez a rohadt...

Cade sohasem fejezi be a mondatát, ugyanis egy pillanatra felém fordul, és azonnal elhal a hangja. Szürke szemei nagyra nyílnak a döbbenettől, miközben tetőtől talpig végigmér, mintha csak megpróbálná megerősíteni magában, hogy nem képzelődik. Kihasználom az alkalmat és én is legeltetem a szemeimet egy kicsit a farmerba bújtatott lábain és a fekete rövid ujjúba rejtett felsőtestén, ami kiemeli a széles vállait, a vékony derekát és az izmos karjait, amin a fekete minták sorakoznak.

- Szia – nyögöm ki végre a tőlem telhető legmagabiztosabb hangot megütve.

Cade szemei újra megtalálják az arcomat és ezúttal összetalálkozik a tekintetük. Az arcán egymást követik a teljesen ellentétes érzelmek, mintha ő maga sem tudná eldönteni, hogy örüljön-e nekem vagy elküldjön a francba. Nem véletlenül intéztem úgy a találkozónkat, hogy Cade ne tudjon róla. Hiszen így, hogy teljesen meglepetésként éri, nincs ideje felspannolni magát és kitalálni, hogy most éppen milyen módon próbáljon meg faképnél hagyni.