FRIENDZONE

29.

Cade

A lány, akit már sokadjára tetoválok nem valami beszédes. Úgy látszik, teljesen lefoglalja, hogy bámuljon, miközben a combját rajzolgatom. Ez még imponálhatna is, tekintve, hogy igazán dögös, de jelenleg a gondolataim száz százalékát lefoglalja egy bizonyos göndör hajú lakótárs. Aki nyilván nem Luke.

A vendégemnek, Jenny-nek viszont úgy néz ki egy idő után igazán sértő, hogy nem flörtölök vagy szemezek vele, hiába próbálja elkapni a tekintetemet. Ráadásul miután megpróbál velem párszor beszélgetni, de csak egyszavas válaszokat kap, végleg feladja és inkább a telefonját kezdi nyomkodni. Legalábbis úgy tesz, mert közben a szemem sarkából látom, ahogy néha felnéz a készülékből és pár percre rajtam marad a tekintete.

Ritmusos kopogás zökkent ki mindkettőnket a tevékenységünkből. Luke-nak dobosként mániája létező dalokat játszani az ajtókon kopogtatás közben, így elég könnyen felismerhető, hogy ő érkezett meg.

- Gond lenne, ha bejönne a haverom? – nézek fel a lányra.

Csak megrázza a fejét válaszként, én pedig máris kikiáltok Luke-nak, hogy bejöhet.

- Hello – int oda Jenny-nek, ahogy belép az ajtón.

A lány ekkor talál magának új bámulnivalót. Leesett állal figyeli, ahogy Luke a bőrfotelhez lép és a kabátját ledobva a karfára lehuppan rá.

- Luke – szólítom meg, miközben letörlöm a lány bőréről. – Haver másfél órája lett vége az utolsó órádnak. Reggel írtam, hogy sürgősen beszélnünk kell. Hol a fenében voltál?

- Próbáltam elcsípni Laurát. Sikertelen volt – legyint. Ebben a pillanatban az utolsó, amiről beszélni akarok az a húgom és Luke kis kalandja szilveszterkor. Kifejezéstelen arccal sandítok Luke-ra, aki az arcomat meglátva összeráncolja a szemöldökét. – Baszki jó szarul nézel ki. Ha tudom, hogy ekkora a baj, akkor jövök hamarabb – húzza el a száját és fürkészni kezdi az arcomat. – Toltál valami anyagot Cade? Komolyan le vagy amortizálódva – szembesít a kinézetemmel.

- Szerintem jól nézel ki – szólal meg az előttem fekvő lány hirtelen.

Luke és én is értetlenül nézünk rá, mert nem pontosan értjük, hogy miért nyög be egy ilyet a beszélgetésünkbe.

- Kösz – motyogom felvont szemöldökkel és inkább újra Luke felé fordulok. – Szerintem pontosan tudod, hogy az egyetlen drog, amivel élek, és aminek a függője vagyok egy létező személy – jelentem ki. Luke arcán egyszerre suhan át kíváncsiság és a bosszús, „jaj, már megint" arckifejezés. Mindenesetre nem szólal meg, csak várakozóan néz rám a folytatást remélve. – Csak azért vagyok nyúzott, mert tegnap reggel nyolc óta egy percet sem aludtam – közlöm vele, miközben azért igyekszek a munkámra is koncentrálni.

- Azért mert... - próbálja kihúzni belőlem Luke.

- Delaney az ágyamban aludt – motyogom halkan, mintha valójában nem is akarnám, hogy ezt meghallja, pedig én hívtam ide, hogy elmondjam neki.

- Megint lefeküdtetek? – tátja el a száját Luke.

- Khm – hallom meg a női torokköszörülést.

Egy pillanatra felnézek Jenny-re, aki meg sem próbál úgy tenni mintha nem a beszélgetésünket hallgatná, csak gondolta jelzi, hogy nem csak a combja van köztünk, amit tetoválok, hanem a füle is, amivel mindent tökéletesen hall. Tulajdonképpen egy cseppet sem érdekel, mert úgysem tudja, hogy kiről van szó és igazából engem sem ismer. Még csak nem is a városban lakik, csak hozzám jár tetováltatni. Ezért nem zavar a jelenléte és ezért folytatom úgy a beszélgetést, mintha ott sem lenne.